Szent István ünnepének előestéjén most már másodszor rendeztek a vasi múzeumok „virrasztást”, hogy aki nem akarja a szép nyárestét alvással tölteni, az kedvére kalandozhasson a múlt tárgyi emlékei között. Én Heincz Gyula szombathelyi cukrászmester műhelyében jártam, amely ez este a Smidt Múzeumban várta az édességek és Szombathely nevezetes polgárai iránt érdeklődőket.
Két cukrásztörténeti előadást ígért a programajánló, az egyikről lemaradtam, így aztán a termek felé indultok. Ezer és egy éve nem jártam erre. A szépszámú látogatót „teremőrök” seregei fogadják és ajánlják a látványosságokat.
Egy zenélő óra bűbájos hangja után megyek, nem is csalódom, amikor a biedermeier teremben kötök ki. Kedvencem ez a stílus, amely kisebb figyelmet kap a művészettörténészek és a finnyásabb műgyűjtők részéről, ámde egyetlen óra, kanapé, legyező vagy paraplé többet elárul az 1915-től a 48-as forradalmakig tartó korszak életérzéséről, mint egy vaskos tanulmánykötet bármely más időkből.
A biederben ugyanis az a jó, hogy nem kell ájult tisztelettel nézni, valójában kismesterek alkottak a hétköznapi emberek, polgárok számára praktikus, ám egy-egy szerényebb polgári szalonban is jól mutató darabokat. (No meg Munkácsy, Orlay Petrich Soma, Barabás és sok kevéssé számontartott, ám jó festők portrékat, életképeket.)
A biedermeier – bár műtörténészek szerint – véget ért a 19. század közepén, valójában még a 20. század elején is hatott a boldog békeidőkben, aztán szívesen melegítették fel Magyarországon például az első világháború, és a kommün utáni vészterhes időkben, ám ekkor már elvesztette valódi tartalmát, és kissé anakronisztikusnak is hatott a szellemisége.
Sokan járkálnak a tárlók között, anyuka rögtönöz műtörténeti előadást ötéves forma kisfiának, nagyon érthetően, a gyerek veszi is lapot, és legyökerez egy dióba rejtet miniatűr dominó előtt.
Aztán lassan kinyit Heincz Gyula cukrászműhelye a földszinten, mégpedig 1929-es év egyik napsugaras délutánján – legalább is képzeletben, a Smidt Múzeum baráti körének kedves, múltidéző jelenetével. Ez az év azért volt jelentős a város ipartörténetében, mert ekkor alakította meg a Heincz az Országos Cukrász és Mézeskalácsos Szövetség Szombathelyi Tagozatát, és ettől kezdve már nem csak édesség-remekeivel tűnt ki, hanem közéleti tevékenységével is részt vállalt a város polgári életének szervezésében.
Heincz Gyula 1903-ban született, apja is cukrász volt, aki - egyebek mellett - Bécsben, a Rosenthaler cukrászdában sajátította el a sütemények, parfék, bonbonok készítésének fortélyait, amit aztán kézzel írott, német nyelvű receptes könyvekben hagyományozott a fiára, Gyulára.
Az ifjú 1920-ban nyitotta meg üzletét a Hollán Ernő utca 5 szám alatt. Ide tért be Juli, a nagymamájával, nagyon elegánsan felöltözve, napernyővel, hogy kiválassza szülinapi tortáját. Maga a mester pattant ki a műhelyből, a segédre hagyva az édes tészták felügyeletét, hogy a figyelemreméltó hölgyeknek ajánlja meggyes, grillázs és gesztenyés specialitásait. Juli az utóbbit választotta és a mester javaslatára egy kislányfigurát is a tetejére.
Heincz ugyanis nem csak az ízekben alkotott nagyot, hanem valóságos cukorszobrász is volt: 1936-ban az országház méretarányos másolatát öntötte-faragta remekbe, azaz édesbe, 1941-ben pedig a Lánchidat. Mellétette Széchenyi arcmását és vezérgondolait is a fényesen kivilágított kirakatba. Így ez nem csak reklámul szolgált, hanem a legnagyobb magyar kultuszához is jelentősen hozzájárult – tudjuk meg a korabeli sajtóból.
Az erősen hazafias érzelmű fiatalember kitűnt munkáival az 1928-ban rendezett Magyar Héten, amely a „magyar termelést védő országos mozgalom” reprezentatív eseménye volt, és amiért egy díszes oklevelet is kapott. 1939-ben pedig a Dréher csokoládégyártól érkezett távirata, amely a tizedik cukrászkongresszus alkalmából ismerte el a mester „hazánk tisztes iparának fejlődése érdekében” tett fáradozásait.
Az édes éveknek a második világháború vetett véget, üzletét bombatalálat érte, ő maga hadifogságba került, onnét hazatérve már nem nyitotta meg műhelyét, nem olyan idők jártak. Az Óperint utcai Ételgyárban (jujj!) kapott munkát, onnét is ment nyugdíjba. 1984-ben halt meg. Cukrászműhelyének felszerelését a Smidt Múzeumnak adta. Itt nézték meg most leszármazottai is, a sütőformákat, bonbonkapszlikat, kuglófos edényeket, Heinz-logós pralinés-zacskókat: „Édes anyámnak”.
Az előadás hátteréül egy csokipapír-kiállítás szolgált. Miután összefutott a szánkban a nyál, kaptunk egy kis kóstolót egy csodás vaníliáskifliből, melyet ma is Heincz-repectúra alapján gyárt egy szombathelyi cukrászda. Príma.
--------------------------------------------------------
Heinz receptes könyvéből:
Hókása
Hámozz meg annyi zsömlét, ahányból akarsz csinálni és áztasd meg tejbe, most metéld a zsömléket kétfelé, a közepét bögd keresztül és tégy bele baraczk befőzöttet, most kenj ki egy pléht és rakd szép rendbe a zsömléket, most ha egy kevés ideig sült, verj habot és keverj közébe törött czukrot, mostan tégy minden fél zsömlére egy fél kanállal a habból és tedd rendbe
Meggy lepén
Egy fertál czukrot, 1 fertál lisztet, 5 tojást, czitrom héjjat a czukrot a tojással keverd habzásig, a tojás fehérig verd meg habnak, egy marok mandolát héja nélkül törd meg, keverd bele és a lisztet a habbal keverd össze és töltsd ki plére, és meggyel rakd ki, ha tetszik mandulás czukorral hintsd meg