Augusztus 20. Szombathelyen - Egy nedves nap éjszakája

A hosszúra nyúlt hivatalos

Az órám hajnali 8-kor csörög, ám a szokatlanul korai időpont legyőzi a testet: visszaalszom. Talán le is csúsznám az egész hivatalos városi ünnepet, ha bő félóra múlva a nyitott ablak előtt el nem megy lovaskocsi, hintó vagy ilyesmi. A belvárosi közlekedési zajtól teljesen elütő jármű immár véglegesen felébreszt.

Így tízre szerencsésen kint vagyok a Szent István-szobornál a Kálváriánál, ahol a fák között meghúzódó női huszárok látható érdeklődést váltanak ki mind a gyerekek, mind a férfiak körében.

Hogy a fess huszárlányoknak mennyi szerepük van az embertoborzásban, azt nem tudom, mindenesetre a szobor előtt körülbelül 200 ember gyűlik össze az ünnepségre, ami a korábbiaknál többnek tűnik, emlékszem olyanra, amikor pár tucatnyian ácsorogtunk a betonon.

Kollegákkal arról is beszélgetünk, hogy itt lennénk-e, ha éppen nem dolgoznánk. Maradjunk annyiban, hogy nem mindenki.

Mint ahogy nincs mindenki itt a helyi politikából sem. Akiket biztosan látunk, az Ipkovich György, Csermelyi András, Feiszt György, Horváth György, Magyar József, Vargha Károly, illetve a másik oldalról Harangozó Bertalan és Puskás Tivadar.

A szokásos ünnepi műsor a maga szokásos medrében csorog, a „járt utat a járatlanért el ne hagyd” népi bölcsesség jegyében.

Az ünnepi szónok Szabó Gábor alpolgármester, aki olyan hosszan ecseteli István király életét és munkásságát, hogy a végére – miként a klasszikus iskolai ünnepeken – a hátsó sorokban megbomlani látszik a figyelem és a fegyelem.

A szónoklat amúgy nagy hangsúlyt helyez az államalapító király nemzetegyesítő munkásságára.

Az ünnepség után a huszárok a belváros érintésével elindulnak a 11-es huszár úti laktanyába, ahova nem követem őket.

Nedves, álmos délután

A huszárokat délután is kihagyom, egyrészt mert félek a lovaktól, másrészt mert szakad az eső. Inkább alszom egyet, rákészülve az estére. Nem álmodom jókat, de ez nem tartozik a tárgyhoz.

Kő a kövön

Bár a Fő téri Császárkő már napok óta a helyén van, de annak hivatalos avatása délután 6-ra van kitűzve. A reménytelen eső ellenére cirka tízen gyűlünk össze a kő körül a megadott időpontban, hogy tanácstalanul pislogjunk addig, amíg egy hölgy közli, az avatás elmarad. Néhány perc múlva megérkezik Ipkovich György is, aki egyrészt megismétli az elmaradás tényét, másrészt lendületből közli az új időpontot is: augusztus 24, péntek, déli 12 óra.

„Szerencsénk van ezzel az augusztus 20-szal, a következő héten mindig be tudjuk pótolni, ha valami elmarad” – mondja, célozva ezzel például a tavalyi eseményekre. Láthatóan annyira nem is bánkódik az eső miatt, mivel úgy kalkulál, pénteken kétszáz római légiós vonul majd ki a kőavatáshoz.

Szépek szépe

Körülbelül egy óra múlva a polgármesterrel a mozi bejáratánál futunk össze, ahova ő mint a szépségverseny zsűrielnöke érkezik. Az ALON tudósítói csapata közben megerősödik Morn kollegával is, aki beizzítja a videokamerát, hogy nézőtérről rögzítse, mit látott a tisztelt közönség az este. A legjobb a vége, amikor a fotósok percekig takarják a lányokat:


A mozi nagyterme váratlanul dugig van, az érdeklődők és a kilenc lány szurkolótábora a székek mellett az oldalsó lépcsősorokat is megtölti. Kétségkívül hálásabb feladat széplányokat mutogatni, mint mondjuk író-olvasó találkozókat szervezni.

A lányok szépek, kedvesek, de melyik nem az 18 évesen, ugye, és mikor a szünetben a kollegával leslisszolunk, két sör után vagy 3-4 lányról is úgy gondoljuk a büfében – beleértve a csapost -, hogy helyük lenne a mezőnyben.

Az eseménynek – férfiszemmel - módfelett lassan bontakoznak ki. A lányok felvonulása közben, mellett, tánccsoportok pattannak a színpadra, szponzorokat sorolnak, végighallgatjuk egy helyi rádió indulóját majd egy zeneileg értékelhetetlen Szombathelyről szóló dalt - mindkettőt playbackről. Én az 1-gyes számú hölgyre, Morn a 8-asra teszi le a voksot, és egyre türelmetlenebbül várjuk a végét.

Az én ízlésem jön be zsűrinek, aki Nagy Enikő Kingát találja a legszebbnek, akit néhány perccel az eredményhirdetés előtt a büfénél kilesünk, amint tunikában éppen kishúgának és édesanyjának örül. Szimpatikus.

A két udvarhölgy Horváth Mónika és Kertész Zsuzsanna lett.

Amúgy szerintem életszagú lenne, ha a zsűri tagjai minden versenyzővel 5-10 percig elbeszélgetnének privátilag egy kisasztalnál. Azt viszont továbbra sem értem, hogy a szépség szempontjából miért fontos megemlíteni, hogy ki hány nyelvet beszél. Ennyi erővel énekelhetnének, gyűrűgyakorlatokat végezhetnének vagy megoldhatnának egy integrált függvényt a fürdőruhás vonulás helyett.


A Szombathely-Barcelona tengely

„Te játszanál latínó zenét, ha most lennél húszéves?” – kérdezem kissé szkeptikusan egy régi, zeneszerető ismerősömet, aki véletlenül cseppen be barátnőjével az Ocho Macho Fő téri koncertjének egyik hátsó sorába. „Miért ne, kicsit megbolondítanám ska- és punkzenével” – mondja, majd nemsokára eltűnik a térről.

Valami hasonlót tesz az Ocho Macho is, mikor latin és nem latin ismert számokat nyom a színpadról, így építve az egyelőre csak nyomaiban létező Szombathely-Barcelona tengelyt. Az építkezés láthatóan sokkal jobban bejön annak a pár tucat lelkes rajongónak, és néhányszáz nézőnek, mint az időközben kissé felduzzadt különítményünknek az egyik Fő téri kávézó teraszán.

Az estet – ahogy minden valamirevalót – persze tűzijáték teszi teljessé. Körülbelül ezer ember lehet a Fő téren, amikor a városháza teraszától a rakéták elindulnak az ég felé, mi pedig hazafelé.