Szoborpark a város szélén - Lenin élni fog!

Évek óta készülődtünk a Budapest határában álló Szoborpark – újabb nevén Mementó Park – megtekintésére. A gyerekek számára izgalmasnak bizonyult a hely, még akkor is, ha a mai politikában több egykori mozgalmár van, mint ebben a furcsa múzeumban. .

Évek óta készülődtünk a Budapest határában álló Szoborpark – újabb nevén Mementó Park – megtekintésére. A gyerekek számára izgalmasnak bizonyult a hely, még akkor is, ha a mai politikában több egykori mozgalmár van, mint ebben a furcsa múzeumban. .

Emlékszem, amikor a rendszerváltás után, a kilencvenes évek első felében megnyílt a tétényi fennsíkon az - Eleőd Ákos építész nevéhez fűződő - Szoborpark, ahova a főváros híres, vagy inkább hírhedt szocialista szobrai kerültek, melyeket a politikai és a jó ízlés száműzött a közterekről, az indulást a szokásos politikai és ideológia viták kísérték.

Arra is emlékszem, a következő években meglehetősen nagy elánnak reklámozták az üzemeltetők a létesítményt, az utcákon szórólapokkal, a metrómegállókban nagyplakátokkal, a programfüzetekben kisplakátokkal. A célközönséget elsősorban a külföldi turisták jelentették, akiket izgalomba hozott, hogy szippanthatnak egy kicsit létező szocializmus valóságából.

Idegenforgalomban jártas ismerőseink szerint a nyugati országokból érkezők egy része még mai is rágerjed a kommunista múltra, és azt mondják, jól eladható a budapesti szocreál retrotúra is, amelynek központi megállója a szoborpark. Ennek megközelítése egyénileg nem is olyan könnyű: autóval alaposan ki kell jönni a városból a 7-es (régi balatoni) úton Érd felé, hogy aztán jelzés hiányában a szemünket meresszük az útszélre. Annyit segítünk, hogy a park egy dombtetőn van és egy téglafalat kell keresni. Elvileg távolsági busszal is ki lehet jönni az Etele tértől, sőt a 70-es helyi járat is ide hoz.

A bejáratnál a már említett méretes téglakerítés és a benne elhelyezett Marx és Engels szobor, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról verse adja meg az alaphangulatot, no meg az, hogy az egésznek pont olyan befejezetlenség íze van, mint anno a létező szocializmusnak, a különbség csak annyi, hogy a szoborparkról korábban ezt nem nagyon tudtuk.

Kiépített parkoló nincs, csak füves murva, a bejárattal szembeni tér is megrekedt egy nagyon korai építési fázis állapotában. A bejárattal szemben megépült a betonfal és a legendás Sztálin-szobor eredeti méretű csizmájával, de a placc beton helyett kaviccsal van felszórva, a tér szélén pedig nem működő fabódék állnak.

Később megtudjuk, elvileg ez lett volna - vagy talán lesz - a Tanú tér, ami a park szerves része, ide képzelt boltokkal, színházzal, kiállító teremmel, csak hát az anyagiak közbeszóltak.

A kasszánál - miközben egy retro-rádióból mozgalmi dalok szólnak – nincs túl nagy tolongás, előttünk egy idősebb francia pár vesz jegyet. A férfi annak örül nagyon, hogy sikerült olyan képeslapot vennie, amin egy Csajka személyautó van. Mi úgy döntünk, nem veszünk ilyent, sőt Wartburg, Volga vagy Trabant sem kell. Utóbbi van a szomszédnak is.

A park nem túl nagyméretű, és kissé kopottas, itt is látszik a pénzhiány. Magához a bejáráshoz egy átlagérdeklődőnek egy bő félóra elég.

A gyűjtemény gyakorlatilag két csoportra osztható. Egyrészt itt vannak a budapesti házfalakról leszedett emléktáblák, domborművek, mellszobrok, másrészt padig a nagyobb méretű szobrok.

Az előbbieken szereplő nevek, információk nem túl izgalmasak, arra viszont jók, hogy megmutassák, micsoda szánalmas és röhejes volt az egész, no meg kissé csodálkozni azon, hogy akkor nem röhögött az ország az olyan ismerős szófordulaton, hogy „harcos szavukkal az igazság hangját jutatták el a dolgozókhoz”.

Hogy az ország miért nem röhögött, arra persze magyarázatok a szobrok, melyek méretükkel, üzenetükkel sugallták, hogy jobb volt nem ugrálni és viháncolni. Tanulságos látni, hogy ismert szobrászok nevei is szerepelnek ezen ideológiai monstrumok mellett, rávilágítva, hogy az értelmiség egy része mindig is szeretett a hatalom esernyője alatt kempingezni.

Amúgy megannyi jellegzetes szoborismerőssel találkozunk itt, melynek a nevét sose tudtuk, csak azt, hogy jó nagyok voltak és valahol álltak a városban. Kivétel ez alól talán az „Osztyapenkó”, amely a nyolcvanas években fontos találkozási és tájékozódási pont volt a Budapestre stoppal érkező dunántúli fiatalok számára.

A bemutatás – eltekintve a már említett körülményektől – kétségkívül korrekt, talán túl korrekt, még a szobrok sem panaszkodhatnak: a kiállítás nem mond ítéletet, csak annyit mond: nézzétek, ez volt? No persze, ez önmagában súlyos ítéletek levonására alkalmas.

Kifelé még egyszer megnézzük a pénztárral összekapcsolt retrobazárt, de valahogy továbbra sincs kedvünk „Marx Park”-os pólóhoz, lenines grafikához, vörös csillagos bögréhez vagy sarló-kalapácsos zoknihoz. És attól tartok, sose lesz.

Szoborpark