Márton napi vásár 2007 - Havas életképek

Nincs szerencséje mostanság a szombathelyi vásározóknak. A múltkor az őszi nagyvásárt mosta el a belvárosban az eső, most meg pont a Szent Márton-napi vásár napján esett le az első hó. Délutánra javult ugyan a helyzet, de a mi tudósítónk persze reggel ment ki. Így viszont tudott csinálni.

Nincs szerencséje mostanság a szombathelyi vásározóknak. A múltkor az őszi nagyvásárt mosta el a belvárosban az eső, most meg pont a Szent Márton-napi vásár napján esett le az első hó. Délutánra javult ugyan a helyzet, de a mi tudósítónk persze reggel ment ki. Így viszont tudott csinálni.

Erős túlzás volna vendégcsalogató jó időnek nevezni, inkább a télből aperitifként kínált időjárásnak, ami az otthonról való kilépésemkor fogad. Ez a tényállás Szombathelyen, a félórás buszút megtételét követően se változik. Sőt, egyre nő az esély arra, hogy a Márton-napi vizitre a lehető legzimankósabb, a kilátogatóktól legkevésbé preferált időpontot szemeltem ki.

Behúzott nyakkal, villámsebes léptekkel érek ki a Csónakázó-tóhoz. A hattyúk és a díszes tollazatuk alapján kézenfekvőn két nemre osztható kacsák úgy úszkálnak, mintha még mindig június volna. Beleborzongok, és ebben az sem segít sokat, hogy a húsz perces utam során összeszámlált gyalogos emberekből csak most találkozom a tizenötödikkel.

Bent a Múzeumfaluban, a célterületen egy eszkimó biztos elkurjantaná magát, hogy ez csak a legszebb nyári naphoz hasonlatos, de engem épp csak, hogy fölvidít. Bevallom, rosszabbra számítottam. Önszántamból aligha jönnék ki iddogálni, lángosozni és vásárfiát gyűjteni. (Legalábbis ekkor. Most, mikor írom a cikket, a fekete nadrágszáramon érzem az ablakon besütő nap melegét.) Szóval azért imitt-amott akadnak gyűjtőpontok, ahol portéka mustráltatik és az érdeklődő tekintethez tartózó száj kérdi, hogyért adják az éppen mit.

De főként a férfiszájnak ingere fogy, jelesül a rövidek és az alkoholfokukban nem, de a kézmelegítő voltukban élen járó forralt boros poharak telítődnek újra. Jómagam is erre esküszöm: egy mézes pálinka és két fahéjazott, épp csak langyos szőlőlével próbálom a gémberedő ujjaimat készségességre bírni. Lévén hogy – a lentebb látható fotók a bizonyság rá – a serényen végzett fényképezésnek van egy ilyen mellékhatása. Általuk ugyanis könnyebb megmutatni, dokumentálni a vásár sűrűjét, mintsem leírni feketén-fehéren, ami ott elibém tárult.

Az emberek persze még ilyen mostoha körülmények között is bírnak viccesek lenni. „Egyed, Márton, egyed!” – szól egy anyuka a langallót majszoló fiának siettetőn. Nem lehet ezt nem „magasabb szinten”, a vásárra és a nekikezdett hóesésre is érteni. Aztán akad olyan ősz szakállú, kétkezi munkásnak aligha tűnő úriember, aki mikor lefotózom az egyik bódénál, megállít, hogy tényleg van-e film a gépemben. Mondom, az nincs, de kép, az készült róla, tán baj? Az, válaszolja, ne használjam. Már nagyon belelendülne, de sajnos hideg van és mennék tovább, így belé kell fojtanom a szót. Mily meglepő, hogy csak őt zavarta, hogy lefotóztam.

Kívül a Múzeumfalun, mikor megint a kacsákhoz érek, havazásról szinte már nem is beszélhetünk. Körmendre érve napsütés fogad. Ezek a szárnyasok, ha nem is ludak, és ha nem is jeleskednem Márton-mentésben, tudhatnak valamit. A pozitív hozzáállásuk mindenesetre irigylendő.

További képek a vásárról!