Mindenki megkapja a magáét - A Totál Szombathely díjkiosztója

Letelt a nevezési idő, elkövetkezett a seregszemle ideje, hogy a zsűri tagjai összemérjék egymással a pályázó filmeket. Itt olvashatók az előzmények, a nevek, a miegymás. Az újbóli elismétlésüktől nagyvonalúan eltekintenék. Sokkal érdekesebbek a jelen fejleményei.

Aki járt már bármilyen díjátadón is, az tudja, hogy a közönség sorait ilyen alkalmakkor zömmel az alkotók és az ismeretségi körük tölti meg. És persze a hivatalból ott lévők a szervezőktől a médiadolgozókig bezárólag. Igazán kevés a valamiben nem érintett érdeklődő sorok között. Nem is igazán emlegetnék itt bő lére eresztve vörös függönyön túli teli színháztermet, puszta névsorolvasásba se bonyolódnék és a váltakozó mikrofonba beszélőkről se vezetnék jegyzéket. Jöjjenek inkább sorban azok a díjazott filmek, amik megmaradtak bennem, néhány sornyi kommentárral. Akad azonban pár sajátosság, amit – ha ünneprontásnak is tűnhet – meg kell említeni.

Negatívumok

Bakács Tibor Settenkedő volt a zsűrielnök. Az egykor jobb napokat látott, mára inkább a jellegtelenségével és a szolgai alkalmazkodóképességével tüntető újságíró próbált ugyan villantani valamit az egykori szikrázón izgalmas ötletekkel teli cikkeiben megnyilvánuló énjéből, de hiába. Oda az egykori gonzós lazaság, a lényeglátón fricskázós megmondóemberi attitűd. Beállt a sorban neki szorított helyre. Főleg az nevetséges, amikor a Totál Szombathely kapcsán függetlenséget emlegetett. Ha egy rendezvény olyan aktussal ér véget, mint a Nyugat Rádió önmagát hatalmas serleggel jutalmazó onanizálása, az minden, csak nem függetlenség. Nehéz elhinni, hogy Bakács nem ismerte a forgatókönyvet, vagy hogy ennyire leamortizálódtak volna az érzékei, és nem volt nyilvánvaló számára, hogy milyen irányultságú minek a kirakatembere.

A rendezvény zárlatának rossz szájízét állófogadás formájában volt lehetőség leöblíteni. Amint azonban az eszemiszom megteszi a magáét, mindenki elfelé vette az irányt, és nem igazán hatotta meg őket, hogy az emeletről jól belátható színpadon valami készül, aminek a közvetlen következménye nagyon is zenei célú lesz. És akár jó is lehet. Magyarán, hogy a plakáton szereplő FM Zer0 és az egykori Kispál-dobossal, Tóth Zoltánnal, azaz Csülökkel erősítő Peet adja ki a fejnek, a szívnek és lábnak a maguk egyéni parancsait. A siklósiak tehát nekiálltak megvédeni a mundér becsületét a kongón üres ház előtt. Nemhogy a táncparketten nem ácsorgott senki, de padokon is alig ültek. Hanem ők nem zavartatták magukat, minden iróniát nélkülöző hangon még meg is köszönték a közönségnek a nagy semmit. Pár szám bevárása után fél tizenkettőkor leléptünk.

Csak remélni lehet, hogy az FM Zer0 hagyta a fenébe az egészet és az elhagyatott űrbázishoz hasonló térben nem állt neki zenélni. Mert így teljesen felesleges volt zenekarokat meghívni a rendezvényre. Úgyis sejthető volt, hogy javarészt csak azok látogatnak ki a SIC-be, akik – mint fentebb már írtam – valamilyen oldalról kötődnek a dologhoz. Hasonképp prognosztizálható volt az az áldatlan szituáció, aminek a két fellépő zenekar lett a kárvallottja. Pedig mennyire jól jött volna mindkét csapat szombaton, a Tizenhét születésnapján.

Maguk a filmek

Pintér Zoltán - My Hometown

Három turistacsalogató filmet díjaztak egy csomagban. A Bruce Springsteen „My Hometown”-jára futó és a címét is onnan nyerő olyan közhelyhalmozás, olyan giccsparádé, hogy nincs, aki ne erre mutogatna a linkjével, ha valakit ide kívánna csalni városvizitre. A turista magára ismerhet a fotókon, mármint hogy amikor hazaér és a digitális gépéről feltölti a PC-jére az itt készülteket, nagy valószínűséggel hasonló képsorozatot kap.

Keppel Miklós - Szombathelyi varázs

A második film viszont elveheti az egyszerű turista kedvét a japánkodástól. Gyönyörű beállítások, izgalmasan utókezelt fotókból áll össze a film. Ilyenkor érzi a betűvető, hogy pályát tévesztett, a világ lényege írott szóban nem adható vissza.

Szóval elragadtatással lehet csak viszonyulnia hozzá. Még akkor is így van ez, ha nem sokkal utána egy filmes lány – midőn rajongok – megjegyzi nekem, hogy mozgókép nem diavetített képek sorozata, hanem a nevében foglalt mozgás jobbára két vágás között valósul meg.

Harmadikul díjjal méltányolt ilyen témájú filmet, bevallom, az emlékeimből kikurkászhatók alapján nem találom.

Popella Dóra - Szombathely

Kísérleti filmként nyert ez a filmetűd. Nekem valahogy a Squarepusher „Hard Normal Daddy” című lemezének borítóját juttatja eszembe meg némely WARP kiadós videoklipet. Ezekben a köznapi várost a benne fellelhető mintázatokkal és rajzolt kis lényekkel emeli el a valóságtól. Semmi különös, de élvezetes munka. Főként a végén az MMIK rakétaként kilőtt oldala nagy ötlet.

Bognár Attila - Free Hugs In Szombathely

Amit egyszerűen nem lehet nem szeretni. És nemcsak azért mondom, mert esorokírója is szerepel egy villanásnyi ölelés erejéig a filmben. Gimnazista fiatalok jönnek táblával, hogy „Ingyen ölelés”, előbb értetlenkedsz, hogy hol itt az átverés, merre a kereskedelmi tévés blődség kandi kamerája, de már mondják is, hogy mi ez, te a mosolygós lány láttán már különben is föladtad a szkepticizmusodat és átöleled. Mellette a srác meg filmezi, hogy jó neked.

A felvétel minősége persze hagy némi kívánnivalót maga után, de egyáltalán nem ezen van a hangsúly. Magán a gesztuson.

Baldauf Gábor - Akiknek egy nap nem huszonnégy óra

Milyen jó lenne újra 14 évesnek lenni! – ez a gondolat száll meg e film közben. Odáig a dolog még rendben is volna, hogy a sztori alapötlete nyögvenyelősen mondvacsinált és a későbbiekben is csak alig sikerül elszakadniuk a házivideós „csak a benne szereplőknek érdekes”, khm, esztétika elvtől – de ezzel nem restellik kitölteni szinte a teljes lehetséges időtartamot. Na nem mintha meglepetésként ért volna, hogy lesz ilyen is a díjazottak között, csak mégis lehetett volna rövidebb.

Space projekt

Az esorokírójának másik kedvence. Vicces idétlenség a köbön. Holdraszállás-paródia akkora slusszpoénnal és olyan, az egyszerűségükben hatásos derűkeltő ötletekkel, hogy látnia kell minden filmrajongónak. Különösen a szombathelyi vonatkozás letudása az úrhajó kiválasztásával érdemel vállveregetést. Az ember a homlokára csap a kézenfekvő volta láttán.

Illés László - Final Film

És igen, a magyar pesszimizmusunkkal kéz a kézben járó, abból szinte következő sárgaföldközeli alkoholizálásról is elmondatik a helyi rege. Ahogy homályos, tompa és dekoncentrált szemüvegen át mutatják magukat: a város és annak lakói. Ha nem is hivatkoznak majd rá a Szombathelyről készítendő promóciós anyagokban és talán túl sok is a rosszból, ami a szerencsétlen főhőst éri, a sok könnyed, derűs és pozitív téma mellett fontos a város ilyen módú láttatása is.

Boros Ferenc és Horváth Zoltán - Fejezetek egy szent életéből

A 2004-ben Varecza Lászlóról készült film eredeti verziója közel negyven perces. Aki látta már valaha, az már sokadszorra röhögte magát gyomorfogásig az első 15-20 percben, de tovább bizonyára nem nagyon jutott. Mikor megláttam, hogy mi kezdődik, egy pillanatra kifutott a fejemből a versenykiírásban szereplő tíz perces időkorlát és azt kellett hinnem, hogy teljes hosszában lefut a film. El is bumliztam a pult irányába, hogy ebbe akár három sör is beleférne. Hanem alighogy lebonyolítom az adásvételt, már fel is harsan a film végét jelző taps. Maga a figura különben zseniális, a dokumentumfilmes vénájú alkotópárosnak csak meg kellett regulázniuk a bőség zavarából fakadókat és máris a birtokukba került az itt levetítésre kerülők közül az a film, aminek a maradandóságához kétség nem fér.

Kondor Tamás - Megbabrált bújócska

Az animációs film kategóriájának győztese. Egy, a vasi megyeszékhelyi jelenbe pottyant lándzsás római katona farag rá sorban a kor olyan mai vívmányaira, mint autóút, Tecso fotocellás ajtaja és a Végállomás klub egy törzsvendége. Túl ezen, nincs mit és felesleges is bármit hozzáfűzni, látni kell. Szórakoztató négy perc. És ez is tán a – telhetetlenektől felróható – egyetlen hibája, hogy csak néhány perc, és a főhős nem jár be még egy-két híres szombathelyi helyszínt.

Horváth Ádám Márk - With Roller Skate

Arról szól, amiről a cím is árulkodik. Osztott képmezőn görkoriznak végig Szombathely több jellegzetes, könnyen felismerhető helyszínén a srácok. Amerikás stílben, amerikásan zúzós zenével. Nem épp világbajnok produkciókat látunk, de nem is vártunk ilyesmit. Mindig jó elnézni az ilyesmit.

Horváth Erika - Ady tér

A szombathelyi buszvégállomás egy pszichedelikus terminál. Könnyen adja magát a lehangolás eszközéül. Kiváltképp mostanság, mikor nemcsak hogy a hajnal hétfővel, munkakezdéssel, de hétfői munkakezdéssel is járhat, hanem hozzá még piszkosul hideg is van, a morcos emberek szkafanderhez hasonlatos holmikban lépnek le vagy épp fel a lépcsőkön a többi, tőlük deprimáltságban alig különböző tömegközlekedő közé.

És az se lehet véletlen, hogy mindezt Neil Young „Dead Man”-je festi alá. Akarva se találhatnánk jobban idepasszoló zenét.

Wittinger József - A Nyugat rabja

Fentebb már jeleztem a nemtetszésemet e film körítése kapcsán. Mivel azonban előbb láttam magát a művet és csak után lett nagyon kínos a szituáció, már előtte véleményt alkothattam róla. Addig rendben is van, hogy megtalálták a maguk Uhrin Benedekjét (lásd még: palimadarukat) Joe Bácsi személyében, ám az önreklámozásnak is elég silány amatőrvideós percek hosszúak és az élvezeti értékük is vajmi kevés. Aligha hinném, hogy akadna bármilyen zsűri, aki díjra érdemesnek tartaná. Jövőre tessenek az évi serlegátadáshoz értékelhetőbb munkával előállni!