Mintarendelő a Rumi úton

– Újra itt vagyunk a Rumi úti rendelőben – lép az újságírókhoz Ipkovich György polgármester, aki lelki szemeivel már látja a tudósítások bevezető mondatát. Majd meg is magyarázza, miért: nemrégen volt már egy avatás itt, az az első ütemnek, az akadálymentesítésnek szólt. Ha már így szóba elegyedtünk, megkérdezem, vajon miért ékeskedik neve elsőként azon a listán, amely a meghívón a támogatókat és közreműködőket sorolja fel, közel negyven tételben, barokkos lendülettel. Nem szokványos ugyanis, hogy a város polgármesterének ilyen módon köszönjenek meg egy a város pénzén végzett beruházást.

Megtudtuk, hogy ez annak szól, hogy mint minden fél, ő is tartotta magát ahhoz a megállapodáshoz, amely úgy öt éve született, és arról szólt, hogy a városrész civil szervezete (Déli Városrész Egészségügyéért Alapítvány), a helybéliek és az önkormányzat között jött létre: együtt, közösen fogják elérni, hogy a régi, avult épület megújuljon. A dolog sármja – fogalmazott a polgármester – hogy a beruházást egy civil szervezet kezdeményezte, ő is gründolta, a helyi képviselők pedig támogatták az alapítványt, mindent megtettek, hogy érvényesítsék a városrész érdekét.

Ebben négy politikus vett részt először, Szücs Gábor, Csinger Péter, Csönge Márta és Gyebrovszki János. Utóbbival kapcsolatban a polgármester megjegyezte időnként túlzott vehemenciával harcolt a pénzért. Gyebrovszki János ezért az avatóünnepségen elnézést kért, meg a kivitelezőktől is, akikkel voltak vitái. Nem csak neki, hanem dr. Nagy Évának, az alapítvány kurátorának is, aki mint fogalmazott, kisebb-nagyobb viták árán, de minden kívánságuk teljesült. A doktornő köszönetet mondott Ipkovich Györgynek, aki hárított: – A városnak.

De minden jó, ha a vége jó. Ez pedig benyomásunk szerint nagyon is az. Az egyetlen rendelő, amely megfelel az uniós normáknak, de talán még az orvos-beteg kapcsolat 21. századi értelmezésének is. Ráadásul praktikus is, meg szép is. Még a felújítás első ütemében akadálymentesítették az épületet. (Ez nem mellesleg kötelező is középületek esetében.) A fotocellás ajtón keresztül egy tágas váróhelyiségbe jut az ember, ahol nyomasincs a kórházzöld csempének, pasztellek, terrakották, egy középkategóriás családi házban használatos nívójú burkolatok fogadnak minket. És sorszámkiadó automata. Így nincs vita, ki jött előbb, később, és a ki gyógyszerért jön, annak se kell végigvárni a sort.

A beteget egy előszobában fogadják, ahol, míg az előző beteg az orvosnál van, a nővér veszi kezelésbe: megméri a vérnyomását, számítógépbe írja a panaszait, sőt van egy fektető is, ha valaki rosszul lenne – mondja Némethné Koller Bernadett, és meglengeti a pénzestálcát, egy látogató azon kérdésre, hogy a vizitdíjat hol kell fizetni. Ezzel a páciensek gyorsabban jutnak ellátáshoz, csökken a várakozási idő az egyébként tízezer lakost kiszolgáló rendelőben.

A berendezés is barátságos, meleg tónusú bútorok fogadják a betegeket mind a négy rendelőben és a hozzájuk tartozó nővérszobában. Az alapítvány állta a tévét - amin egészségnevelő filmeket nézhetnek a várakozók - és a beteghívó berendezést. A város 41 millió forintot tett bele a felújításba. Ami nem sok, látva az eredményt. Még van teendő a földszinten is, de az alapítvány szeretné, ha a tetőér is beépülne, itt kis könyvtárszoba, valamint (mivel dolgoznak itt rezidensek is) egy vendégszoba létesülne. Mint dr. Nagy Éva fogalmazott így valóban mintapraxis jöhetne létre.

A rendelő már most is az.