Szombathelyen viszonylag kevés szocialista realista stílusú épület áll, ám néhány közülük igencsak meghatározza a városképet. Ha ezt az irányzatot említjük, a legtöbbünknek a sportház ugrik be, ám nem minden szocreál, ami a szocializmusban épült. Csak a szebbek.
A Szovjetunióban 1934-ben tartott összorországi írókongresszuson hirdette meg a szocialista realizmust Zsdanov. Az új stílusirányzat célja az volt, hogy megörökítse szocializmus-kommunizmus építésének heroizmusát az összes művészeti ágban.
Nálunk Révai József a párt kultúrkorifeusa volt a zászlóbontója a mozgalomnak, a követendő példát pedig az 1949-ben megrendezett szovjet festők tárlata adta.
Magyarországon 1945 után a háborús károk helyreállítása adott remek alkalmat, ahogy az építészetben nehezen értelmezhető stílus teret nyerjen. Persze elsősorban és tipikusan azokban városokban bontakozott ki teljes szépségében, amelyek korábban nem léteztek, például Várpalotán, a kis bakonyi bányászvárosban vagy Sztalinvárosban (volt Dunapentele, jelenleg Dunaújváros) amely a vas és acél városa lett, és amely most jól profitál abból, hogy a sztálinbarokk legjelesebb épületeit történelmi sétaúton mutatja be. De mondhatnék példát felnevelő városomból, Székesfehérvárról is, ahol rövid gondolkodás után annak idején úgy döntöttek a városatyák, hogy eredetiben újítják fel a tipikus és egyáltalán nem csúnya épületet. Ha valaki innét indul a belváros felé, egész szocreál lakótelepet láthat, amely még igencsak emberléptékű és igényes.
Szombathelyen nem látunk hasonlót, legalább is méreteiben nem. A legnagyobb szocreál tömb a Március 15-e téren van – ezt Balogh Péter mérnök és városvédő mutatta meg nekünk -, de ez nem a Művelődési és Sportház és még csak nem is az SZTK. Ugyanis amikor a színház és sportcsarnok hibridjének álma vasbetonba manifesztálódott (1963), már lejárt a szocreál divatja.
Annál inkább tipikusabb szocreál az említett épületekkel szemközti házsor, „amelynek korszerű lakóházai üzletsoraikkal úgyszólván kivétel nélkül a ma szülöttei, a szocialista városfejlődés büszkeségei.” Ez áll a térről a Szombathely című, a Vas Megyei idegenforgalmi Hivatal 1978-ban kiadott Szombathely című útikönyvében.
Az MSH-val szemben álló épületeknél nyoma sincs a hatalmas üvegfelületeknek, a csillogásnak: sima homlokzatok, kisebb ablakok (az üveg igen drága volt), puritán színezés, egyszerű, akkor könnyen hozzáférhető anyagok jellemzik a házakat, amelyek a szocreál „első fecskéi” voltak Szombathelyen. Maga a tér is szocreál képződmény, méreteivel, arányaival kitűnően megfelelt az akkori felvonulási tér funkciónak, természetesen Lenin-szoborral, amely most a Városgazdálkodási Vállalat elfekvőjében pihen, egy Kisfaludy Strobl-szoborhoz némiképp méltatlan pozícióban, mégha Lenin is.
A szocreál hatott az ipari létesítményekre, középületekre is. Tipikus szocreál városunkban a határőrlaktanya és gyakrabban látott, városképileg meghatározóbb a tűzoltólaktanya, amely a legjellegzetesebben viseli nyomát a magyar szocreálnak, melyet a „haladó hagyomány” jegyében a reformkorban uralkodó klasszicista stílusra alapoztak. A szocreálnak ugyanis a nemzethez való kötődést is ki kellett fejeznie, így 19. század közepének építészetéből kölcsönöztek elemeket az építészek, mert, mint egy adoma szerint akkor egy építész professzor, a szocreál mibenlétéről érdeklődő tanítványának megfogalmazta: a „timpanonokból nem lehet baj.”
A szocreál építészetre jellemző volt, hogy patyomkinista szemlélettel a homlokzatra helyezte a hangsúlyt. A tűzoltólaktanya viszont erre nem tipikus példa, hátulján is végigfut a fríz.
Szombathely a legnagyobb háborús károkat elszenvedett városok sorában az ötödik helyen volt: 3250 lakás omlott össze. Szerencsére azt sikerült elkerülni, hogy a történelmi belváros a tömeges lakásépítés igényének áldozata legyen, ám találunk a sztálinbarokkból példát a belváros szívében: például a Bajcsy-Zsilinszky Endre (pardon, Király) utcában a rosszemlékű 14-es számú házat, a hajdani ÁVÓ épületét. A MÁV székház is az ötvenes években veszette el ékeit, és lett ilyen, amilyen.
A szocreál szó hallatán sokan vizionálnak egy épület felé lengő óriási vasgolyót. Ha viszont azt mondom Savaria tér, akkor ezt a vasgolyót mindjárt meg is állítjuk, ugyebár, pedig ez a tér is az ötvenes évek tipikus alkotása. A hajdani Palace szálló helyén emelt tömb árkádjaival, visszafogott, kötelező de harmonikus díszítésével, jellegzetes, kővel keretezett ablakaival, kifejezetten igényes mestermunkával készült, a belső udvarra vezető vaskapujával mutatja, hogy Károlyi Antal, -aki akkor felelt a városépítésért, a régi iskola képviselője, akiben még volt lelkiismeret - gond nélkül tudta ötvözni a kor politikai stíluselvárásait a hely adta lehetőségekkel. (Később, az SZTK épületénél már más szempontok lehettek az irányadók, bár lehet, hogy fénykorában az az épület is másképp hatott.) Tipikus a Savaria tér azért is, mert ha azon a kovácsoltvas kapun átmegyünk, akkor a tömbbelső már sokkal kevésbé tetszetős képet mutat, nyáron a fáktól még csak-csak, egyébként viszont sivár. A fák a parkosítás ugyancsak fontos szerepet játszott akkoriban, nem azért hogy ápoljon és eltakarjon, hanem inkább azért, hogy emberbarátibbá, egyszersmind látványosabbá tegye a környezetet.
A Fő tér másik szegletén, az okmányiroda felé eső sarkon is áll egy szocreál, erkéllyel, oszloppal ékített épület, amely azonban egyáltalán nem rí ki a stíluskavalkád-környezetből.
Jártunk egy ötvenes évek végén, a Március 15-e téren épült lakásban is, amely ugyan a város akkori elitjének szánt, és nem bér, hanem öröklakás. Azt kell mondjuk, nagyon lakható, kellemes otthon a maga két egymásba nyíló, de külön bejárattal is hatalmas szobájával, óriási fürdőszobájával és még használható méretű konyhájával. De a lépcsőház is kellemes a maga íveivel, virágok elhelyezésre alkalmas kis beugróival. Talán ez volt az utolsó épület a városban, amely a funkcionalitást az emberhez méltó lét (lakás) követelményével tudta ötvözni, és még szép is. Arról nem is beszélve, hogy a téglaépület minőségi anyagokból és igényes kivitelezéssel készült. Hosszútávra.
Sztálin halála után leáldozott a szocreálnak, ezt önmagában azért nem bánnánk, de jött utána az iparosított technológia. A vas és beton korszaka. Amíg az ötvenes években emelt épületek tudtak szervesülni (a jó építészeknek és a városvezetés – így utólag feltételezhető némi önkorlátozásának köszönhetően) a városképbe, az ez után felhúzott „kockák” már kevésbé emelik a város fényét, sőt kifejezetten tompítják. Ezekre már nehéz szelíd iróniával tekinteni.