Vert az uram, avagy én, a látens

Nem úgy van most

Bár ő csak gondolta, hogy leginkább a hátrányos helyzetű famíliákat érinti a probléma, a rendőrség tapasztalatai (mint ez egy a témában rendezett konferencián elhangzott) ezt alá is támasztják. De hozzátéve, hogy nagy a látencia. Annak viszont, hogy rejtve maradnak az ilyen ügyek (legalábbis addig, amíg valami katasztrófa be nem következik), annak oka lehet az is, hogy azt gondolhatja a bántalmazott: nem elég hogy ver az uram, még be is skatulyáznak minimum halmozottan hátrányos helyzetűnek. Egy bizonyos státusz felett azért ez kínos.

Lehet, hogy a szomszédaimat is ez riasztotta vissza attól, hogy a rendőrséget kihívják, amikor hallották, hogy áll a bál, nem akarták ránk szabadítani a rendőrségen kívül még a családsegítőt is. Persze, lehet, hogy nem ez volt az ok, hogy nem siettek a segítségemre, inkább az, hogy egyébként normálisnak látszó család magánszférájába nem akartak beleavatkozni. (Ebbe a diszkrét jóindulatba akár bele is pusztulhattam volna.) Persze akkor még kevesebbet hirdetett a NANE Egyesület.

Ennél persze érdekesebb és talán tanulságosabb – saját magam számára – is az, hogy én miért nem fordultam segítségért senkihez? És miért tartom fontosnak leírni azt, ami velem történt? Talán azért mert mentséget keresek a magam számára, hogy évekig tűrtem, talán azért, hogy szomszédok, barátok, rokonok és hivatásos segítőknek segítsek megértetni, miért olyan nehéz egy ilyen helyzetből szabadulni. Miért nem olyan egyszerű egy ilyen kapcsolatból kilépni? Miért lenne fontos megteremteni azt a helyet (nem csak a nyílt intézetként működő családok átmeneti otthonát) hanem a bántalmazott számára komoly és hosszú ideig védelmet nyújtó menedékeket, ahol átgondolhatja a helyzetét? És nem egyet-kettőt, imitt-amott, hanem amennyire szükség van, és amennyi ideig szükség van rá. És talán azért, mert teszteltem a rendőrséget és családsegítőt, és bármennyire borzasztó egy nőnek a kudarcát és szenvedését mások elé tárni, úgy látom, ma már érdemes. Az első szóra, hogy ver az uram (nem ver, ez a mostani, a cél érdekében hazudtam) korrekt felvilágosítást, empatikus segítséget tapasztaltam. Tőlük nem kell félni. Talán ezért, talán másért.

Én, a látens

Az én esetem nem most történt, hanem jó tíz évvel ezelőtt, és nem is ott, ahol most élek. Akkor az volt az általános nézet, hogy a rendőrség egy lakáson belüli, családtagok között zajló verekedéshez nem jön ki. Csak ha vér folyik a küszöb alól. Ez már akkor sem volt általában igaz, most főleg nem, ennek ellenére még mindig tartja magát ez a vélelem, különösen az erőszakos családtag fejében: nincs joga senkinek se kívülről beleavatkozni a családi dolgokba. Talán csak a szülőnek, apósnak, anyósnak. De ha valaki azt kérdezi az erőszak elszenvedőjétől, hogy miért nem fordul a természetes támaszokhoz, az nem ismeri a családon belüli erőszak mechanizmusát.

A lefelé menő spirál

Nem mondom, hogy tudatosan cselekedett a férjem, amikor az anyám előtt (ha nem is kiáltott rám kígyót-békát, mert ez már anyámnak is gyanús lett volna) sandán célozgatott: nem főzök elég jól, nem törődök eleget a háztartással, nem keresek elég pénzt, ha meg épp sokat kerestem, akkor nem a gyerekekkel foglalkozom, hanem a saját karrieremmel. Persze ezt én nehezen viseltem, ingerült is lettem, amivel csak azt bizonyítottam, hogy a férjemnek van igaza, velem, egy ilyen hisztis tyúkkal, aki még nem is főz jól, nem könnyű élni, és milyen marha nagy mázlim van, hogy akad, aki engem elvisel.

Anyósomékkal hasonlót játszott el. Már két falunyira a család lakhelyétől megváltozott a viselkedése, elkezdett alázni, gondoskodva róla, hogy véletlenül se egy jókedvű, kiegyensúlyozott asszony boldog mosolyával szálljak ki az autóból. Apósom valamit tudhatott - amit én nem - a férjem előző két, kudarcba fulladt házasságának titkaiból, mert figyelmeztette a fiát, hogy a harmadikkal is gondok lehetnek. Anyósom részéről viszont a női szolidaritásnak a legcsekélyebb jelét sem tapasztaltam. Sőt, amikor már komoly problémák voltak és hozzájuk fordultam (a férjem csak a házasságunk első éveiben tudott úrrá lenni alkoholizmusán, később viszont a fröccsöket leginkább a játékgép társaságában fogyasztotta), azt mondta, én választottam, viseljem el, oldjam meg a problémát magam.

Szégyen, könnyek, diliház és a gyerekek

Anyám arról tudott, hogy a férjem iszik. Azt tudta, hogy sokat zrikál, hogy az élő fába is beleköt (hol hideg a leves, hol meg forró, miért nincs a gyereken papucs, ha más nem, jöttek az alaptalan féltékenységi jelenetek), de nem tudom miben bízott, amikor lebeszélt a válásról. Hogy ver is, azt neki se mondtam el. Szégyelltem, és miután a férjemnek sikerült teljesen aláásnia az önbecsülésemet és a renomémat mások előtt, úgy gondoltam, az én hibám, én rontottam el valamit. A barátnőim előtt se tártam fel teljes egészében a problémát ugyanezért. Aztán már nem is találkozgattam velük, folyamatosan hazudni, hogy jól vagyok, ehhez már nem volt energiám.

Ahogy szűkült körülöttem a kör, úgy nőtt a férjem agresszivitása, és úgy éreztem magam egyre tehetetlenebbnek. Egyre döntésképtelenebbnek, sírósabbnak, szegényebbnek. Amikor egy tiszta pillanatomban leültem a gyerekeimmel megbeszélni, hogy ez így nem mehet tovább, el kell válnunk, nagyobbik lányom (akkor volt hétéves), azt mondta, hogy adjunk apának még egy esélyt. És hogy ne veszekedjek vele. A gyerekek ugyanis mást nem láttak, csak azt, hogy ha apa megjön, tíz percen belül röpködnek a tányérok, és néha én indítom az elsőt. Az okokat nem tudták – például azt, hogy a szűk előszobában, szép csendben elállja az utamat, olyan fizikai közelségbe kerülve, amit én már nem tudtam elviselni – de azt jól érzékelték, hogy elvesztettem az önkontrollomat. Tőlük tudtam meg én is. És csak remélni mertem, hogy az, aki dilizik, az nem én vagyok.

Aikido
Nagyon hamar elváltunk ágytól, asztaltól, épp azért mert éreztem, ennek bolondokháza lesz a vége (és ott a két gyerek), de a férjem úgy vélte, papírforma szerint joga van velem bármit tenni, ez persze újabb konfliktusok forrása lett.

Új munkahelyem a főnököm érzékelte, hogy gond van, és rám parancsolt, hogy járjak hozzá aikido edzésre. Valójában ez segített kimozdulni a holtpontról. Hogy a dozsóban sikerült (laboratóriumi körülmények között) földhöz teremtenem egy kétszer akkora embert, mint én vagyok, önbizalmat adott, már nem féltem annyira. Persze ahhoz nem voltam elég erős, hogy kipróbáljam, működik-e a férjemmel is, de ahhoz igen, hogy végre ne azt mérlegeljem, mi lehet a következménye (újabb, még nagyobb balhé), hogyha kihívom a rendőrséget. Egy válságos pillanatban meg is tettem.

Az ügy a bíróságon, büntetőperben folytatódott. A rendőrök ugyanis, akik 12 órán belül kétszer voltak nálam (másodszor, miután túl korán kiengedték a férjemet, a gyerekkel üzentem a rokonoknak, hogy hívják ki őket, én be vagyok zárva), ragaszkodtak hozzá, hogy tegyek feljelentést. És ahhoz is, hogy ezt ne vonjam vissza. De ahhoz is, hogy kiskorú veszélyeztetése miatt tegyem, mert a testi sértést és a személyes szabadság megsértését nehéz bizonyítani. (Ez utóbbit végül is az ügyész fogalmazta meg, számára világos volt a helyzet.)

A férjemet a gondos rokonság néhány nap után elvitte. Addig az öcséim felváltva aludtak nálam, mert anyám ragaszkodott hozzá, hogy ne hagyjam el a lakásomat. Igaza volt. De aztán a férjem időnként hazajárt a nyitott intézetből, eladtam a lakást és szabályszerűen eltűntem a gyerekekkel, az sem érdekelt, hogy tudtam, ezért engem állíthat a gyámhatósát a szőnyeg szélére.

Bűnös vagy, áldozat?

Arra viszont nem számítottam, hogy a bíró azzal áll elő, hogy ki kezdte az ordítozást. Én. A férjem nagyon csendben tudott ugyanis agresszív lenni. Ezen nincs mit tagadni. Aztán, mikor az első tárgyalást követő napon felhívtam, hogy a férjem az utcán is zaklatott, és már azt is tudja, hol lakom, akkor a következő tárgyalás viszonylag rövidre lett zárva. Egy év szabadságvesztés, két évre felfüggesztve. Hosszú, hosszú indoklással. Akkor az ilyen eset még ritka volt nagyon.

Aztán, hogy végleg megszabaduljak tőle, mert ha ittas volt, nemigen zavarta, hogy egy rossz mozdulat és a börtönben köthet ki (és én sem akartam a gyerekit a dutyiba vinni láthatásra), nagyon rossz alkukba mentem bele. Az ügyvédem örült, hogy sima ügy a válás, de én szinte mindenemet elvesztettem, amit addig kaptam vagy teremtettem.

Ami megmaradt, az az életem. Persze nem pusztán a fizikai létezést értve ez alatt. És ez fontosabb az átélt bírói cikizésnél, hogy a szomszédokat hívták tanúnak, meg a tanító nénit, hogy én szolgáltattam a pletyka tárgyát lakótelepen. Fontosabb, annál, hogy hány rossz döntést hoztam, mit vesztettem, milyen lidércnyomás volt két kicsi gyerekkel a szinte semmibe ugorni, és hány ember van még mindig meggyőződve arról, hogy biztos nem kaptam volna, ha nem szolgálok rá alaposan.

Hogy miért ez a coming out? Talán, mert azt láttam az egyébként hivatása okán sokat látott és általam igen emberségesnek ismert képviselőn, fogalma sincs, miért fontos erről beszélni. Talán másért.