A fenomén - Bruno Gröning c. film bemutatója Szombathelyen

Párhuzam

„Kelj fel, és járj!” – mondja Gröning a filmben említett első csodatételekor egy izomsorvadásos férfinek. Aki kicsit tétováz és enged a kérésnek. És már helyzetbe is van hozva a párhuzam a Názáretivel, meg az ajánlóban említett „drámai események” pontos mibenlétéről is lesz nem kevés fogalmunk. „Megáldva és leköpve mindenütt” – amiként Villon verselte ötszáz éve.

Azaz adódik a következtetés, hogy lesz dolga e férfiúnak tisztelőkkel, neki Istentől származó erőt tulajdonítókkal, de ellenlábasokkal is, legyenek azok sarlatánságot kiáltó irigy orvosok, vagy épp szenzációra utazó, a hatalmukkal akár a nyílt zsarolásig is visszaélő újságírók. Végül pedig, ha keresztre nem is feszítik, a törvényszéki huzavona úgy megkeseríti az élete utolsó éveit, hogy szó szerint kiég.

De menjünk csak kronológiai sorrendben

Vasárnap délelőtt kilenckor kezdődött az első, kétórás rész. Majd következett egy hosszabb szusszanásnyi szünet, húsz perc és jött a második, százperces folytatás. Aztán egy bő órás ebédszünet idejére elhagyhatjuk a mozi épületét, hogy a harmadik rész háromnegyed négykor érjen véget. Közben alkalom nyílik önkéntes adományokkal támogatni a Bruno Gröning Baráti Kört, illetve elbeszélgetni a tagokkal. De elemózsiázni és kávézni is egyet.

Ebben az elég furcsa időpontban viszonylag sokan foglalunk helyet a mozi nagyteremének bordó székeiben. Mármint ha a szokott filmnézői átlagot vesszük. Úgy ötöd teltháznyian várják a filmet. Főképp idősebbek vannak. Korombeli fiatalt alig látni, bizonnyal a tegnapról mába nyúló buli utáni jól megérdemelt alvás kellős közepén járnak. Előttem két hölgy épp az ezoterikáról és a kézrátételes gyógyításról beszélget.

A vetítést kis bevezető előzi meg. Megtudjuk, hogy a film kilenc évig készült, a külföldi diadalút után Magyarországra is elérkezett, Szombathely az első vidéki város, ahol Budapest után bemutatásra kerül. Nem szinkronizálták, egy férfi és egy nő végezte el a(z elég monoton) hangalámondást. Egyedül Gröning saját beszédét feliratozták, minthogy a „sokan számoltak be róla, hogy a film nézése közben is erőt, bizsergést éreztek a testükben, néhányan fájdalmak megszűnéséről beszéltek.” Ezért külön kérik is a nézőket, hogy üljenek lazán, a végtagjaikat ne keresztezzék, a táskájukat tegyék a maguk melletti székre, a teremből a ki-bejárkálást pedig tessenek mellőzni.

Már itt az elején el kell mondanom, hogy jómagam nem éreztem a fentieket, bár közben nagyon kényelmesen ellazultam. Lévén a film egy érdekes emberről beszélt érdekesen. Hanem mert az ember, köztük is főként az újságíró már csak olyan, hogy a jó dolgokat röviden érinti, és a rábólintást követően már lép is tovább az őt hümmögésre és fejcsóválásra késztető tényezők felé – tegyünk mi is így.

Hogy miért volna a kettő több, mint a három?

Ha a három rész tartalmát megnézzük, mindjárt érthetővé válik az ok. Az első egy kis fiktív – később többször visszatérve folytatódó – kerettörténettel kezdődik, ahogy két pár megy az utcán és közülük az orvos, mikor említik előtte Bruno Gröning csodatételeit, szkeptikusan kuruzslónak nevezi. Majd felveti, hogy nézzük meg, mi ez, adjunk lehetőséget neki, hogy leleplezhesse magát. Ezt követően a film a dolgok közepébe vágva bemutatja Gröning néhány gyógyítását és az őt hamarosan övező tízezres zarándoklat képében megnyilvánuló közszeretetet. Háborúban megsérült könyék, szívbetegség, vakság, derékfájás stb. mind-mind helyrejön, megszűnik e férfiú érintésével és jelenlétében, ha nem most azonnal, akkor hazaérve. „Nincs gyógyíthatatlan, Isten a legnagyobb orvos” – vallja, nyomban hozzá is téve, hogy nem az ő személye a lényeg, hanem az általa megnyilatkozó legmagasabb erő, ami őt e képességben részelteti.

Amint képbe kerültünk, a film felvázolja Gröning eddigi életét a furcsa, állatokkal beszélgető kisgyermekkorától a második világháborús orosz fogságon át az 1949-es évig, amikor a „személye világszerte nagy érdeklődést váltott ki.” Ugyanis már jóval ezt megelőzően megmutatkozott a képessége. Visszatérvén a jelenbe, a film sorra szólaltatja meg a Gröningtől új életet kapó szerencséseket, akik között csak elenyésző számban vannak férfiak. A nem egyszer gyakorlatiasabb nők láthatólag jobban bíznak a szellemi szintre emelt természetgyógyászatban. Ezzel zárul az első rész és erről „szól” a teljes második és a harmadik első fele is. Akad köztük gerincsérelmekkel küszködő, ekcémás, de minden különösebb figyelem-ráfordítás nélkül húsz kilót fogyó és tüdőrákos is. Hogy csak néhányat említsünk. Mindezt nem kevésszer telefonon át, földrajzilag is számottevő messzeségből, telepátiához és – bár tiltakoznak ezen elnevezés ellen – valaminő hipnózishoz hasonló módszerekkel.

Szóval mielőtt a bírósági perek, az eltiltások és a jogi hercehurca alapos és bőven dokumentált bemutatására sor kerülne, meglehetősen sok példát tár elénk a film. Túl sokat. Tudom, hogy mindenkinek egy élete van, és nem szívesen mondja az ember senkinek (különösen nem hallja), hogy a tiéd (a te csodád) nem üti meg a mércét, téged ki kell hagynunk etc. Főleg akkor nem, ha ilyen revelációval feléről esemény történt vele, mint velük. A film alkotói pedig bizonnyal nem tudták, melyik ujjukat harapják, hogy teljes képet adjanak, a csodatételek teljes skáláját felvonultassák és mégse váljék fárasztó felsorolássá a művük. Sajnos mégis soknak érződik a precedensérték, igenmód lajstromszerűnek.

Túl ezen, még két lényegi kérdés nem hagy nyugodni

Amellett, hogy a feliratok betűinek végig csak a kétharmada látszódott és ez meglehetősen nehézzé tette az olvasásukat, a film archív anyagának aránytalansága is szembeötlő. Ez túlnyomórészt fotókból és újságcikkekből áll, a mozgóképes- és a hangfelvételek száma viszont elenyésző. Bruno Gröning hangját az öt és fél óra során mindössze háromszor halljuk, eredeti filmfelvétel viszont csak egy akad, az is egy tévéinterjú a bíróságtól elítélt, meglehetősen deprimált csodadoktorral. Azaz még véletlenül se a gyógyításhoz kötődően. Aligha hihető, hogy egy ilyen híres médiaszemélyiség körül nem mozogtak kamerás emberek, túl a közvetett módú, írásos és állóképes megörökítésen, nem akadtak szenzációhajhász tévések, akik így kívánták volna pro vagy kontra, mindegy, de bizonyítékokat szerezni az állítólagos isteni erő általi gyógyulásokról. Vagy valóban voltak és direkt nem szerepel a filmben ilyen felvétel ezekről az orvosilag dokumentált gyógyításokról?

A másik, amivel kapcsolatban nehéz nem szkeptikusnak lenni, az csak közvetetten kötődik a filmhez: Bruno Gröning sokat emlegetett öröksége, a szellemi úton történő gyógyítás gyakorlata. Hanem legyünk optimisták és fogadjuk el, hogy amit e férfiú csodatételeiről tudunk, az az utolsó szóig, mozdulatig mind igaz. Hogy médiumként valóban kapcsolatban állt Istennel és a véletlen egy alkalommal sem játszott közre a bámulatos gyógyításai során. Ez azonban – akárhogy is szerettük volna aggastyánkoráig magunk között tudni – csak két dátum között volt lehetséges, 1906 és 1948 között (minthogy 1949 januárjában távozott az élők sorából). A halálával megszűnt ez az egyszeri és megismételhetetlen ember, és a birtokában lévő erőt is magával vitte a túlvilágra. Mi, az utódok hiába hiszünk Gröningben, az isteni energiában, a „Heilstrom”-ban, hiába jelentjük ki, hogy „ez az igazi gyógyulás”, hiába hangoztatjuk, hogy ki kell tárni a szívet „a pozitív, építő erő számára” stb. – csak „egyszerű”, egyetemek hosszú évei alatt képzett orvosok lehetünk. Vagy én tévednék?