Mindig szükség van azokra, akik elbuknak - Csernus Imre Körmenden

Etűd gépzongorára

Már annak is sokatmondónak kéne lennie, hogy Csernus Imre a Batthyányi-kastély teltházas nagytermének ugyanabban az ajtókeretben bukkan fel, amin a Körmendi Amatőr Színjátszó Társulat orvosai és páciensei távoznak, miután előadták a szerepcserés vígjátékok komikumforrását kiaknázó négyszereplős kis szösszenetet. De ekkor még nem az. Még fel is nevetünk azon, hogy Csernus, mikor az őt felkonferáló hölgy – ahogy ő mondja – „el akar slisszolni”, rászól a maga szimpatikus módján, hogy maradjon csak még egy kis önvizsgálatra. A színpadon marasztalt hölgy azonban nem szeppen meg, hiába hogy addig a doktor élettényeit szárazan sorolta. Nagyon is átlát a szitán. És ebből egy elég nyögvenyelős színjáték keletkezik. Az első a sorban.

Csernus tehát minden átmenet nélkül elkezdi tekerni a régi verklit az önbecsapások és a bűntudat pingpongjáról. Volt már úgy, hölgyem – kezdi –, hogy tudta, hogy mit kéne tennie, de hosszú időn át mégse tette azt? Mindezt úgy, hogy közben azzal is tisztában volt, hogy az ideje ketyeg? A médiasztártól cseppet sem elragadtatott hölgy belemegy a játékba, és próbál erre „jól” válaszolni, hogy igen, az ember őrlődik a munka, a tanulás és a család között. Csernus íziben le is csap az „ember” szóra, hogy legyen felelősségteljes és használja helyette bátran az „én” szót. És már el is érkeztünk oda, ahova indultunk, hogy feltehető legyen a hitelesség kérdése.

Csakhogy jön a fordulat. A hölgy tájékozódott Csernus módszerei felől. Elmondja, hogy tudja, a doktor úr hova akar kilyukadni, olvasta egy szombathelyi előadásáról. Akkor kihívott egy 46 éves nőt és egy 15 éves fiút, majd amikor bebizonyosodott az előbbiről az alkalmatlansága az élet számos területén, így fordult a közönséghez: ha egy érett felnőtt is csak tengődik az életben, akkor mit lehet elvárni egy tinédzsertől? A leleplezés azonban nem szegi Csernus kedvét, mintha mi sem történt volna, úgy folytatja az eddigieket. Bevallatja a hölggyel, hogy gyáva. Majd rákérdez, hogy mióta érzi ezt. És persze hogy régóta, és persze hogy nem mondta neki még ezt senki a közvetlen környezetében. Hogyan is nézzen fel így rá egy fiatal? – kapja meg végül a hölgy a tőle megjósolt kegyelemdöfést, hogy végre mehessen a színfalak mögé.

Hiteles felnőtteknek tartja-e a szüleit?

A doktor 200-250 fiatalnak tette fel a fenti kérdést nemrégiben. Csak körülbelül 20-an emelték fel a kezüket, hogy igen, azaz alig tíz százalékuk. Ebből kiindulva újabb hölgyet várna a színpadra, illusztrálandó a fejtegetéseit az élet nagy igazságairól. A közönség azonban nem látszik élni a lehetőséggel, nem rohamozza meg a színpadot, Csernus hiába emleget gyávaságot, nyájszellemet, és hiába mondja farkasvigyorral, hogy semmi több, csak megkérdezi, hány éves, milyen nőnek lenni meg egyéb, ilyen kényes kérdésekbe bocsátkoznak majd.

Egy negyvenes hölgy, Andrea beadja a derekát, mert – mint mondja – nem bírta tovább az etetős provokációt. Utólag nézve, lehet, hogy megbánta, mert a műsor hátralevő részében végi kint áll a színpadon. Közel egy órát. Ő se szeppen különösebben meg, mikor Csernus a pasijáról kérdezi, hogy mit szól ehhez, hogy feljött ide mellé. Lazán visszakérdez, hogy melyik pasijáról is van szó. Mondjuk az ötödik – így a válasz. Hanem ez a kérdezősködés sem vezet máshova, mint a hiteleség témaköréhez. Ha az inkognitóját inkább megőrizni kívánó ötös számú férfi nem is megy ki a pódiumra, ketten nekiállnak kifilézni a párkapcsolatokban rejtekező függőség témakörét. Ellenben a magabiztos és talpraesett, a szenvedély, az ösztön és a belülről felemésztő szavakat-kifejezéseket megélt élményekként emlegető hölgy derűjére csak nem passzol a társfüggőség hacukája.

Csernus nem is bír vele, ellép tőle két méterre és egy régebbi esetéhez fordul magyarázatképpen. Kiderül a doktorról, hogy hisz az apákról a fiúkra továbbhagyományozódó szokásokban és bűnökben. Nagyobb probléma azonban az, hogy közben bunkó Andreával, mikor külön kihangsúlyozza, hogy az emlegetett páciense a maga 31 évével a vele egy színpadon állónál jóval fiatalabb. De Csernus nemcsak ezt emlegeti szarkazmussal. Erre a sorsra jut a „felnőttes” viselkedés, a társadalmilag bután elfogadott szerepekből fakadó önfeladás, az, ahogy a nők szinte önmaguk tálcán kínálják, hogy használja ki őket a férfi. Helyette háromlépéses fejlődésmodellt javall. 1. érzéseink hangos kimondása magunknak, 2. ugyanez mások előtt, 3. a következmények betartása – következetesen.

Miből érezheti, hogy ő a fia?

Ez a kérdés az újabb vízválasztó, ami megfordítva, a fiúnak is odaszegezhető az anyjáról. Csak röviden és címszavak köré építve az ebből levezetésre kerülőket: befolyásoltság, idősebb férfiak iránti vonzódás magyarázata (pótapaság), boldogtalan házasok önbecsapásai évtizednyi hosszan, átöröklődő működésképtelen családmodellek. És eljutunk az előadás címében foglaltakig: „A probléma nem a szer, hanem én vagyok”. Csernus aztán az előrenyújtott kézzel kínált drogok beceneveit sorolja, majd hozzáteszi, hogy ha nem értik a kedves szülők, hogy miről beszél, akkor tanulják meg, különben könnyen ráfaraghatnak. Ennyiben tisztázottnak is tekinti a kérdést.

Ekkor csörögni kezd egy mobil a közönség közepén. Csernus felnéz és megkérdi, ki volt ez. Egy férfi jelentkezik. Csernus kiparancsolja a színpadra. Az ki is ballag és beszélgetni kezdenek. Úgymond társadalmi haszna viszont semmi, ugyanis a férfi nem megy bele a játékba, odamondogatón válaszolgat, amikor csak lehet, visszafelesel, mindent a megivott egy sörére fog stb. Mire Csernus több kisebb adagban hiúnak mondja, lehülyézi, az érzelmi intelligenciáját lekicsinyli, nehezen kritizálhatónk címkézi a viselkedését. Majd a helyére küldi mint hasznavehetetlent. Később még példálózik vele, hogy semmiképp se akarjon senki olyanná válni, mint ő.

A mondókáját azonban élőemberes szemléltetés nélkül is elmondja. Öncsalásnak minősíti a konfliktuskerülést, amit a gúzsba kötő félelem gerjeszt. Akkor ér valamit, ha a változásra rávivő és az utána következő számtalan tapasztalat fáj, de nagyon. Abból tanul az ember, az hat – vallja. Szapulja aztán a női meghunyászkodást, az apák sok-sok nemzedékéről átöröklődő asztalra csapó mentalitást. Satöbbi, satöbbi. Van azonban egy szövetségesünk – mondja –, a fogyasztói társadalom. Ennél gyorsabb indikátor nincs, minden korábbi társadalmi modellnél hamarabb megmutatja, hogy mi a rossz, hamar szétesnek benne a nem működő családok. (Mellettem egy hölgy erre a barátnőjét megkérdezi, hogy van-e Csernusnak gyereke. Nincs, érkezik a válasz.)

De megoldással is szolgál. Felteszi a még mindig a színpadon álló hölgynek a kérdést, hogy hányféle intimitási formát ismer. Már sorolná is, de Csernus gyorsabb: simogatás, ölelés, kedvesség stb. Aztán – módfelett didaktikusan – a fiatal lányoknak a figyelmét hívja fel arra, hogy amennyiben a srác többet néz a melledre, mint a szemedbe, akkor ne tétovázz, mondd neki, hogy szevasz. Ugyanígy a családi kötelék sem arra való, hogy mindent eltűrjünk benne. Meg kell tanulni nemet mondani, határozott mozdulattal szétszakítani azt, aminek láthatóan nem lehet más kifutása. Kétfajta spirál lehet ugyanis az életben, az egyik körkörösen lefelé mozog, a másik is ezt a mozgásformát írja le, csak ellenkező irányban. Lehet választani. De egy pillanatig se higgyük, hogy az élet a győzteseket szereti. Mindig szükség van azokra, akik elbuknak.

Hitelesség dolgában

Fordítsuk a doktorunk felé az est fő kérdését. Mennyire leszállított árú az a Csernus Imre pszichológus és médiasztár, aki előttünk hintette az igét? Mennyire hiteles? Hogy erre önmaga mit válaszolna, csak sejtjük. Az azonban bizonyos, hogy manapság inkább hasonlítható egy macskakaját a betérőkre noszogató eladóhoz egy kisállat-kereskedésben, mint az egykori Tigrisszelídítőhöz.