A szombathelyi sportház: múlt, jelen, jövő

Alapkövek

„1960. február 16-án ülést tartott Vas megye Tanácsa végrehajtó bizottsága melyet Gonda György a vb. elnöke nyitott meg. A vb. az 1960. évi városfejlesztési terv egyik legjelentősebb tételéről a művelődési és sportház építésének megkezdéséről tárgyalt” – szól a Vas Népe 1960. február 17-én megjelent cikke. Az épp 48 éve született tudósításból megtudjuk, 15 millió forintot szántak a Március 15-e téren, a bombatölcsér (és a valamikori színház) helyén felépítendő épületre, amelyet megyei intézménynek szántak.

Május 1-én tették le az alapkövet szép a számmal összegyűlt „kultúrmunkások, sportolók és más érdeklődők” valamint a tervező Ybl-díjas építész, Károlyi Antal jelenlétében a városi tanács fúvószenekara kíséretében – derül ki a következő tudósításból.

Tömegek mozdultak

A tömegek nem csak érdeklődtek, a következő három évben a „megyei fiataljai és dolgozói” komoly részt vállaltak a megvalósításban, hogy ez „a nagy vállalkozás minél előbb megvalósuljon s hirdesse, majd a megye és a város életerejét, hirdesse a művelődés vágyát és akaratát.”

Hirdette is. Az 1963. augusztus 19-én átadott „pompás épület” megmozgatta a megyét: „a községi tanácsok egymillió forinttal, a MESZÖV 100 ezer forinttal növelte az akkor rendelkezésre álló anyagi alapot, melyet kiegészített százak és ezrek tevőleges segítőkészsége teremtő ereje, és lelkesedése, mint azt hírül adta a megyei napilap az átadó ünnepség után.

Mi legyen a sorsa?

Nem véletlen, hogy bár színházat sokan akarnak, a helyéről szóló lakossági fórumon Horváth György, a város kulturális bizottságának elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy ebben az épületben benne van az elmúlt közel fél évszázad szombathelyi kultúrtörténetének egy jelentős része. (Alábbiakban olvasható, hogy ezen nincs mit szégyellnünk.) Joós Tamás az MMIK igazgatója pedig azt vetette fel, hogy a bontással egy új helyzet állhat ellő, át kell gondolni, hová kerüljek az MSH funkciói. Mérnöki városvédői vélemény szerint pedig ez egy jó épület, ráadásul fél évszázada határozza meg a tér hangulatát, sőt a maga nemében építészeti emlék, lassan kuriózum, annak ellenére, hogy nem mindenkinek tetszik.

Nagyon nem szocreál

Viszont az nem állja meg a helyét, hogy szocreál, pláne nem sztálinbarokk. (A Savaria tér az.) Bár az elképzelés a magyarországi szocreál virágzása alatt született (1956 tavaszán), a végső terv és a felhasznált anyagok (dunaharaszti kő, siklósi zöldmárvány, ruszkai fehér márvány, hatalmas üvegfelületek) akkortájt reprezentatívnak és ultramodernnek számítottak. Ez persze mára mind funkciójában, mind megjelenésében az épület megkopott.

1985-ben volt egy nagyobb felújítás, melynek keretében leginkább festésre, villamos-berendezések és gépészet rekonstrukciójára került sor, 1995-ben pedig nyeregető került a sportházat kiszolgáló lapostetős melléképületre. Ennek a tetőterében beszélgetünk Prieger Szabolccsal az Agora Kulturális és Turisztikai Központ igazgatóhelyettesével és Szirmai Judittal, aki 25 éve dolgozik a házban, ma már majdnem egyetlenként a régi csapatból.

Prieger Szabolcs azt kicsit szabadkozva azt mondja, hogy egy évvel ezelőtt az Oladi Művelődési Központból ő is úgy tekintett az „öregebb testvérre,” hogy mi az a sportház, mi történik ugyan ott (megnyugtattam, ezt nem tőle hallottam először). Mióta ebben az épületben van az irodája és közvetlen tapasztalatokat szerzett a működésről, úgy gondolja, ha a sportház megszűnik, akkor nehéz lesz az ötszáz és ezer fő közötti közönséget vonzó rendezvényeknek új helyszínt találni. Ugyanis ez az épület erre van kitalálva, és ennek a funkciónak meg is felel.

De azt is hangsúlyozza, ő színházpárti, Szirmai Judit pedig azt mondja, első lesz a bérletesek között. De – bár egy-két bontási ötletet már megért e falak között – őt azért a racionális érveken túl is érinti a dolog. A múltat idézve elmondja, innét indult az Ungaresca, a Rimányi táncstúdió, a Lorigó, Galaxy pedig még ma is itt próbál, tehát ha Szombathely a tánc fővárosa, akkor a sportház a tánc háza. Már azért is, mert az idén a 43. Savaria Táncversenyt rendezik meg (igaz, most az Arénában a Grand Slam előírások miatt). A próbatábla ma is a táncosokkal van teleírva.

Az emberek nem csak a táncos rendezvények miatt szerették: olyan világhírességek léptek itt fel, mint John Mayall, a Nazareth, a Deep Purple, az Omega, innét indult a Lord és itt ünnepelte huszadik születésnapját. Azaz az épület hajdan a progresszív zenekultúra vidéki fellegvára volt, a helybéliek nagy örömére.

Régen is hiányzott a zsinórpadlás

Az épületet multifunkcionálisnak szánták, az ebből eredő hiányosságok már az átadás évében kiderültek: Nagy Árpád, az első igazgató a megyei napilapnak 1963-ban adott interjújában említi, hogy „Nincs forgószínpad, nincs zsinórpadlás, nincs vasfüggöny (…) Ha ragaszkodtunk volna a forgószínpad és a zsinórpadlás megépítéséhez, még most is vitatkozhatnánk rajta. Inkább az elérhetőt választottuk.” Kiderül a cikkből az is, hogy nem annyira a színpadtechnika, mint inkább az előadások költségessége volt az, ami a vágyaknak esetleg gátat szabott.

De azért igyekeztek a lehetőségekből a legjobbat kihozni: Bánk bán és Varázsfuvola, az Állami Operaház, a Nemzeti Színház, a Szegedi Nemzeti Színház, hogy csak a legnagyobbakat említsük a múltból.

A kisközösségek műhelymunkáinak viszont kicsi a tere a sportházban, jelenleg egy nyugdíjas és egy kreatív klub működik a házban (a táncklubokon kívül). A galérián pedig kiállítások, karácsonyi tárlat, a Vas megyei képzőművészek kiállítása kap hagyományosan helyet.
Szirmai Judit azt mondja, hogy a leglátogatottabb kiállítótere a városnak a sportházé, egy-egy előadás szünetében, bál alkalmával ezer ember nézegeti képeket.

Ha már a báloknál tartunk: a két szakember azt mondja, ez az egyetlen hely, ahol igazán nagy táncmulatságot lehet tartani, vannak saját rendezvények, szilveszter, városi, nosztalgia, Valentin, esetleg nőnapi bál, aztán itt farsangolnak a horvátok, itt zajlik az iskolák szalagavatója. Közbevetésemre, hogy azért csak a bálokért talán mégse kellene egy ekkora épületet fenntartani, azt kapom, hogy Csákányi-bérletet ezren váltanak, a zenés gyerekbérletet 1600-an, az ifjúsági színházi előadásokra is elkel ezer jegy, nem beszélve a komolyabb vagy populárisabb koncertekről. Ugyanennyi közönséget vonzanak a táncversenyek, és jócskán tele van a ház a karácsony előtt, az Eötvös-cirkusz vendégszereplésekor, erre a legjobb tanuló gyerektörzsközönség ingyen lép be.

A szakemberek véleményét persze nem csak a ház látogatottsága, hanem a rentabilitás is befolyásolja. Az Agora menedzsmentjét is meglepte, hogy az öt intézményből álló központ saját bevételeinek több mint felét (53 százalékát) az MSH termeli ki, az intézmény-üzemeltetés rovatban pedig 43 százalékkal szerepel, de Prieger Szabolcs felhívja a figyelmet arra, hogy nem csak a sportház üzemel itt, hanem az Agora munkatársai közül is jó néhánynak itt van az irodája.

Tény viszont, hogy a ház nem tartozik a legolcsóbban üzemelők közé.

Drága, de miért?

Hogy miért, arról egy sétán győződtünk meg, melyen Németh Ernő a műszaki szakember (21 éve dolgozik itt) kísér. Megjegyzem, bizony elég kopottas az épület. Bár festés nemrégiben volt, a legutóbbi mázolás időpontjára nem emlékeznek, a nyílászárók pedig az eredetiek. A kisebb épületben kulturált klubhelyiség, jól berendezett öltözők, a földszinten porta. A műkő lépcső imitt-amott töredezett, mint ahogy az alagsorban is lemállott helyenként a vakolat és kilátszik a vasbeton vázat kitöltő tégla. Németh Ernő szerint az épület műszakilag viszont jó állapotban van, stabil. Megnézzük az új hőközpontot is, de a munkatársak visszasírják a régit, a saját kazánt, ezzel igen jól tudták szabályozni a hőfelhasználást. Benézünk az akkumulátor-kamrába is, ha elmenne a villany, innét biztosítják a vészvilágítást. A villamos berendezések a legextrább koncertek áramigényét is képesek kielégíteni egyébként. Nem hagyjuk ki zenekari árkot se, harminc muzsikus fér el itt, ha nagyon összehúzzák magukat, talán negyven.

Betekintünk a lelátók alá, mely helyszín raktárként funkcionál: itt tárolják a székékeket.
Németh Ernő a színpadon mutatja, hogy az 1985-ös felújításkor már volt szó zsinórpadlás kialakításról, a kábelek itt is vannak, akár működhetnének is, ám ez a beruházás nem fejeződött be pénz híján. Kapott viszont a színpad új függönyt, lángmentes vasajtókat és egy hívóberendezést, amellyel a ház bármelyik pontjáról színpadra tud szólítani az ügyelő, színpadmester, és van egy monitor, amelyen az előteret lehet figyelni, leadta-e már mindenki a kabátját a ruhatárba.

Probléma viszont a lebegőpadló (lamináltlap), amellyel a kopott parkettát fedték le, és amely tényleg lebeg, fél centis rések látszanak. Táncverseny esetén ezt lefedik egy másik pattintós lamináttal. A függönyszínházról már írtunk, ennek hátrányaként említik, hogy az akusztikája hagy mag után kívánnivaló, azt jegyzem meg, mégse az igazi, illúziókén is kevéske.

A mellékhelyiségeket felújították, a piszoárok automaták, megújult a ruhatár is, kőpadlót és új polcokat kapott a rövid életű kht. idején. Amin viszont önerőből nem tudnak segíteni az az épület homlokzati főfala: a még eredeti vékony üvegek a már rozsdás, lyukas vaskereteken keresztül (sőt amellett centis réseken) engedik ki a meleget, a sportházzal fűtjük a Március 15. teret.

A dizájn egyértelműen fényét veszette, a hajdan drága (most se olcsó) kőburkolatok tompák, a mozaikmintás padló rég kiment a divatból, az egyébként izgalmas építészeti megoldású lebegőlépcsők jól néznek ki alulról, de az a plexi díszítőelem a korláton már erősen gagyi hatásúak. A lépcső alá diszkréten besuvasztott tükrök retró hangulata átütő, viszont az egész épület hatvanas évekbeli fílingjén az se segítene, ha kidobnák őket, ezért maradtak. A sportház büféjét viszont nem a sportház üzemelteti, úgyhogy kéretik a hajnali diszkók miatt nem a sportház személyzetét piszkálni névtelen nyilvános esemsekben.

Tervek voltak eddig is

Megtudom azt is, nem először merült fel a dózerolás ötlete. A rendszerváltás után aggasztónak találták az épület állagát, már a Wagner-ciklus utolsó éveiben gondolkodtak a sorsán. Karácsony Mária, akkori KDNP-s frakcióvezető egyenesen azt mondta, „Dózeroljuk le” a sportházat. Ennek a szocialista építészeti örökség és kultúrpolitikai intézmény elleni kirohanásnak persze némi politikai töltése is volt.

A színházzá formálódásra is voltak kísérletek intézményi szinten, a veszprémi színházzal közösen hoztak létre társulást, amely egy évadot ért meg, aztán jött egy új városvezetés. Új színházkoncepcióval, a Szabó Gábor szorgalmazta Fekete Ernő-félével, amely doboz a dobozban elve alapján nem látta kizártnak a sportház teátrummá alakítását, de ez az ötlet is elhalt.

És most?

Most itt állunk egy olyan épülettel, amely behoz évi százezer embert (1996-os adat), a város kulturális intézmény rendszerében jelentős bevételt generál. Ugyanakkor építettünk egy sportcsarnokot, és fogunk egy színházat is. Mert a sportház alapvetően mégiscsak egy tornaterem.

A dolgot most az bonyolítja, hogy a Sportház azon a téren áll, ahova színházat kellene építeni, ám az épület az építész és közművelődési szakma szerint nem feltétlenül dózerolandó.

Van ezen kívül még egy milliárd forintunk, csak arra, hogy kitaláljuk, ez hogyan legyen, és milyen.

Hogy mindebből hogy fogunk kijönni, azt meg izgalommal várjuk.

Epilógus: a cikk befejezése után nem hivatalos forrásból úgy értesültünk, 2010-ig nem lesz változás a sportház életében, egyelőre marad minden a helyén.