Dalból van a lélek - Budapest Bár Szombathelyen

Pedig nem indul túl gördülékenyen az este. Lovasi András hármat is fordul a vörösboros palackjaival, hogy a pultos lányok kidugózzák őket. Hm, gondoljuk idővel, odabenn a végén még túlalakul a hangulat. Ha ez már valaminek a továbbgondolása, akkor módfelett mámoros társaság kerül majd elénk a nagyterem színpadán. A kis csúszás okozta kellemetlenség azonban megtérül a vámon. Lassan izgatott morajlássá cseperedik a pontossággal aligha megvádolható érkezésű közönség trécselése.

A társastáncórák dicsérete

És megindulunk befelé. Talán kezd elkényelmesedni az ember, ez annak a jele, de annyi sok állóhelyes koncert után jó kényelmesen belesüppedni ezekbe a székekbe. Hanem az is az észbe ötlik, hogy a réven elveszik az, ami sajnos már nem tartozik egy mai partiképes fiatal kötelezően elvárható tulajdonsága közé: az este több pontján vinne rá arra ez a pezsdítőn nyughatatlan zene, hogy ha nem is Szalóki Ágit (pedig be jó volna!), de mondjuk egy aranyos festőnőt táncra kéne perdíteni.

Kevés minden róható fel a szüleinknek, annál több a kornak, de újra divatba jöhetnének az esteli táncórák. Nem volna se ódivatú, se haszontalan az informatikára fordított extra köröknek úgy a felével-harmadával társastáncra okítani a tinédzsereket. Szüleim-nagyszüleim szokták volt mindig felróni nekem, és általam a mai hetyke, diszkótáncon szocializálódott fiatalságnak, hogy egy nő derekát se tudom úgy átfogni, hogy abban könnyed magabiztosság legyen. Folyvást be kell látnom e szavak mély igazságtartalmát. Az ilyen tudást – ha történetesen volna tánctér – ez alkalmakkor prímán kamatoztathatnánk.

A színpadon a Budapest Bár!

Vissza a vargabetűn, kezdődik a koncert. A csapat négy hangszeresével az elmúlt száz év bármelyik füstös zenés szórakozóhelyén találkozhattunk volna. Hegedű, gitár, cimbalom, harmonika, zongora és nagybőgő bőven sikerre viszi a dicsőséget. Nincs is, ami ne volna megvalósítható ezzel a hangszerparkkal. DJ Jutasi elektronikus alapjai részemről viszont negligálhatóak volnának. Sokatmondó az, amikor az egész produkció zenei atyja, Farkas Róbert, mikor egyszer nem vonóz, hátrébb húzódik a lemezlovas mellé. Megáll mellette, majd érdeklődve pislant és bök rá amaz fekete dobozolású ketyeréjére. Jutasi erre valamit mutat rajta, hogy ez és így, mire a hegedűs kissé megvonja a szemöldökét, hogy ja, csak ennyi az egész. Azzal kicsit előrébb lép.

Ahogy megjelennek a színpadon az újabb és újabb énekesek, úgy gyűlnek a két szélén két-két asztalka körül is az ülővendégek. Németh Juci kivételével mindenki cigarettára gyújt, eregeti a füstöt, majd önt magának és kortyol a borból. Váltanak néhány szót, felnevetnek, danolásznak az épp reflektorfényben sütkérező kollégával, néha-néha megemelintve a poharakat, átköszönnek a többi asztalhoz, akárha bárban, kávéházban vagy egyéb éjjel is nyitva tartó műintézményben mulatoznának. Hozzák a fílinget.

A popelit berkeiből

A lemezen közreműködő tíz énekes közül egyedül Kiss Erzsi hiányzik. Két okból is. Hiányzik egyfelől a markáns hangja, ahogy a repertoár legkomorabb, jellemzően Seress Rezső komponáló zongoráját dicsérő „Én nem tudom, mit hoz a holnap”-pal borzongatna, másrészt hogy nem a saját ösztöntől-dallamtól fogant sajátján, hanem a sokkal kötöttebb magyar nyelven szólaljon meg. Tudom, nem való az ilyen cserebere az emberekkel, de vele ellentétben a szinte mindenhova kötelezően beválogatandó Lovasi Andráshoz nem illik egyik dal se. Egyszerűen nem tudja komolyan venni, irónia, túljátszás nélkül elénekelni a bennük foglaltakat. Hajdanán a Csinibabás daloknál ami billegett, és ezért jó volt, az most át is fordul a peremen és eltörik.

A legnagyobb meglepetést Keleti András, a ColorStar frontembere okozza, aki a koncertkezdő franciás dalát annyi szeretettel, játékossággal, beleéléssel és humorral adja elő, hogy e sorok írója végigmosolyogja, néhány székkel arrébb két hölgy derüje pedig bejárja a termet. Már most sejthető, hogy e dal a következő Budapest Bár lemez egyik biztos befutója lesz. A másik két dala, a „A muzsikusnak dalból van a lelke” és a Németh Jucival duettolt „Egy kis édes félhomályban” is rendben van, de az első dal fényében azért fakóbbnak hatnak. Több hasonlót szeretnék szeretni a saját zenekaránál is, ha lehetek ennyire követelődző.

És ha már Juci, akkor az egykori földink csacskaságához igenmód illő, Kiss Tiborral párolt „Szívemben bomba van” helyett mégis az egyetlen angol nyelvű, egyébként Nina Simone-dal, a „Love Me Or Leave Me” áll a legközelebb a kisasszonyhoz. Különben épp ő az a szabad vegyérték, akihez mindegyik férfi énekes passzol, mind vizuálisan, mind hangulatilag, mind a dalok szempontjából. Így Szűcs Krisztiánhoz is, aki Lovasihoz hasonlóan élen jár az ironizálásban, azonban neki jóval többet sikerül átmentenie a dalok eredetijéből. Mondhatni, a Heaven Street Sevenes énekes iróniaszűrője vékonyabb. Nem beszélhetünk ilyesmiről Kiss Tibornál, aki az „anyazenekarában”, a Quimbyben sem tagadhatja le a tangók, sanzonok és egyéb bármuzsikák hatását. Néha még erősebbnek is tűnik, mint a rockzenei meghatározottság. Hasonlóan Jucihoz, kihagyhatatlan volna ebből a hepajból.

Marad még két énekes és két énekesnő. Mindegyikükben van annyi szokatlanság, hogy érdemes legyen róluk külön szólni.

Szalóki Ági törékeny alakja és gyönyörűséges hangja nyomán aligha akad férfi, aki nem szerelmesedne bele két pillanat alatt, ha már a korábban itt járt Szájról-szájra kapcsán nem tette ezt. Ahogy az albumon szintén nem szereplő „Holnap”-ot énekli, abba beleborzong az ember. Nem tehet mást. Még akkoris, ha a másik két dala hallatán elkerül minket ez a katarzis-élmény.

Rutkai Bori a Specko Jedno dalnoknője is két hozzá illő dallal örvendezteti meg a közönséget. Előbb gyermeki csíntalansággal dalol kényszerzubbonyról, bolondokházáról, majd a nyelvi játékosságokra kihegyezett kedvvel tudatja velünk, hogy „Este fess a Pesti nő”. Teljes valójában adja át önmagát a dalok minden egyes sorának, hol harisnyát villant, hol öleli magát, de leginkább olyan lehetetlen mozgáskultúrát visz véghez, hogy nincs ki nem mosolyogná végig a kétszeri megjelenését. Azt a jelszót pedig, hogy „szóló”, nálánál talán senki sem tudja olyan pajkos odaadással kurjantani.

Az egykori Hiperkarma-dobos, Frenk kapja meg e sorok írója számára legkedvesebb Budapest Báros öt dal közül kettőt, ezek a „Drágám, néha téved az ember” és „Gyűlölöm a vadvirágos rétet”. Az erősen feminin vonásokkal bíró és erre a mozgásával, a tartásával, a pózaival és a hosszú szipkás cigarettázásával rá is játszó énekes eddig sem vetette meg az ilyes jellegű dalokat, de ennél a kettőnél alig valami áll jobban neki. A mellettem a Kisherceg szexuális irányultságát firtató lányokat sajnos el kell szomorítanom, a látszat tudvalévőn megintlen csal.

Ha akadhat a társaságból valaki is, aki Frenktől gyökeresen más popzenei hozzáállást képvisel, akkor az a Kistehén Tánczenekarból Kollár-Klemencz László. Akárha valamely Kusturica-filmből lépett volna elő, vagy maga Kusturica volna, borostás, a haja szanaszét áll, a fehér ingje se patyolat és láthatólag a bort sem veti meg e férfiú. Hanem ezt eddig is tudtuk, ami új, az a részeges, kocsmadalos, búsongós „Halálos tavasz” és „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem”. Frenk két nótája és Szalóki Ági soron kívüli dal mellett ezek a leginkább egyénivé tettek, átéltelek. Ilyesmikért már érdemes volt előszedni a nagymama bakelitjeit. Ugyanis mi sem mérvadóbb bizonyság a Budapest Bárnál arra, hogy bármelyik molyrágta szekrénymélyben akadhatnak gyöngyszemek, csak értő szemmel kell keresni.

Értékelés: 8/10