Eger egy hétvégén: Törökök, bor és fürdőzés

Mottó:

Eger városa papok városa,
Csuhások járnak fapapucsban.

A „Város a város alatt”, azaz az érseki pincerendszer

az első állomáspontunk. Ez az a kiállítás, ami még nincs is meg, de már látogatható. A feltehetően tanári múlttal rendelkező, jó humorú idegenvezető részletesen elmeséli, hol áll majd Mátyás király, miként fognak játszani a gyerekek Mujkóval, az udvari bolonddal, vagy hogyan mutatják majd be például a hátyit. A hátyi nagyjából a hátizsák vesszőből font magyar őse, és vezetőnktől megtudjuk, ebből is látszik, ki az egri és ki a gyüttment, mert a gyüttment sose használna ilyen kifejezést, hogy hátyi. (Az egri amúgy barátságos fajta, ha már 40-50 éve ott él valaki, többé már nem számít gyüttmentnek, neve akkorra már: becsöppent.)

A papok a mélyben hajdan 13 millió liter bort tároltak, ami mind-mind az egri érsekség tulajdona volt. A tizedet szedték be lehetőség szerint e formában, mert a bor már akkor is biztos befektetés volt, az évek múlásával is nemhogy csökkent volna az értéke, hanem egyre növekedett. A bort tehát nem azért gyűjtötték be, hogy megigyák (azért nyilván megkóstolgatták…), hanem hogy eladják. A bevételekből működtettek például árvaházakat szerte az érsekség területén, ami a lengyel határtól egészen Szatmárig tartott.

A pincerendszert a tufába vájták csákánnyal, ami arra utal, hogy nem két nap alatt készülhetett el. Pincék gyakorlatilag az egész város alatt vannak – amitől Eger kissé az ementáli sajtra emlékeztet –, mert régen minden ház alá vájtak egyet. Nem kellett messze menni, ha az ember megszomjazott, és még a szomszédság se látta, hogyan botorkált haza a háziúr.

A papok pincéit 1947-ben államosították, és le is zárták. A hetvenes évekre életveszélyessé vált, időnként beszakadt az úttest, volt, hogy egy egész teherautó tűnt el benne, így betonnal megerősítették a falakat. A víz azonban ezen át is utat tör magának, és átmossa a meszet, ami miatt helyenként már cseppkőbarlang hatása van az egésznek.

Az egri történelmen végigvezető Város a város alatt kiállítást 2010-re ígérik, a pincerendszer azonban addig is bejárható, óránként, vezetéssel, a felnőtt belépőért 800-at kér a szakállas úr. A bejáratnál hirdetmény: ha tetszett a hely, jelöljék ismerősnek az iwiwen. Megtörtént.

A minaret

mellett régen mecset is volt, de az 1800-as évek közepén elbontották. A város legjellemzőbb török emlékébe fel is lehet menni (szezonban, illetve egynémely hétvégéken), de szigorúan csak mazochistáknak ajánljuk. Az út felfelé ugyanaz, mint lefelé, tehát meg kell várni, amíg az előttünk levők kibámészkodják magukat (a körbejárás nem tart sokáig, nem lehet több három lépésnél).

Aztán meg 97 lépcsőfok (ami negyven métert jelent), és egyáltalán, csak ránéztem kívülről, és már egyszerre lettem klausztrofóbiás és tériszonyos. Meg aztán, a várból jobb a kilátás, magasabbra is fel lehet menni… (A jó hír az, hogy a minaretmászásért csak kétszázat kell fizetni.)

Az egri várat

mindenki ismeri, ha máshonnan nem, hát az Egri csillagokból, „élőben” pedig eltéveszteni sem lehet, messziről látszik szerte a városból. Könnyed kaptatóval érünk fel a főkapuhoz. Belépő kétféle van, a kiállításokra is érvényes (teljes áron 1200) és sétálós (600). A húsvéti hétvégéhez képest viszonylagos, hirtelen támadt jó idő okán a sétálósra szavazunk, így nem jutunk be sem a várbörtönbe, sem a kazamatákba, látjuk viszont körbe a várost a falakról, az 1000 év előtti kápolna romjait, Gárdonyi sírját („Csak a teste”), gótikus kerengőt, többféle ágyút és egy időszaki kiállítást a vidéki szecesszióról két apró teremben, macskás nővel és egy Rippl-Rónaival, aki bútorokat is tervezett (május 15-ig lehet megnézni).

Az udvaron tejföllel és sajttal bőségesen ellátott kemencés lepényt vételezünk 500-ért, de van kürtőskalács is, meg mindenféle árusok. A vécéhasználat díjtalan, a gyepen felirat, mellyel arra kérnek, ne használjuk „közlekedésre”.

Dobó tér

a neve a vár alatti főtérnek, egyik végén Stróbl Alajos 1907-ben készült szobrával, amely magát Dobó Istvánt ábrázolja, a másikon pedig Kisfaludy Strobl Zsigmond alkotásával, a Végvári harcosokkal (amely nálunk a törökös szobor munkacímet kapja). A téren van vakok számára készült bronz városmakett, rózsaszínű minorita templom, dekoratív címerrel ellátott városháza és egy rendkívül ronda Skála áruház is, valamint számtalan kávézó és étterem. A Forst-Házat választjuk, ahol 360-ért mérik a chilis kakaót, ami egyszerre édes és csíp, mint az istennyila – de legalább forró. Az egység egészen szimpatikus, bár a pincérnek szemmel láthatóan nehézséget okoz, hogy mindhármunk italrendelését hibátlanul megjegyezze.

Egerben még bőségesen el lehet bámészkodni az időt, ott van még ugye a Bazilika, a Megyeháza Fazola Henrik készített kovácsoltvas kapuja, a Líceum a camera obscurával (amit már megint nem látok, mert az ünnep miatt zárva van), aktuálisan Székely Bertalan kiállítás a Zsinagóga Galériában (a Tavaszi Fesztivál keretében, június 1-ig), és persze a Szépasszonyvölgy, meg a borok…

A jófajta egri bort mondjuk nem rontjuk el vele, más célra azonban használjuk a vizet. Fürdőzésre, naná. Szállásunkon, a három csillagos Hunguest Hotel Flórában is van két kisebb melegvizes medence, szaunával, amelyek használata benne foglaltatik az árban, de át is lehet menni közvetlenül a

Városi Termálfürdőbe,

amelynek szabadtéri medencéi is alkalmasak a hűvös időben történő fürdőzésre, lévén szó meleg termálvízről. Egerben kétféle is van belőle, az egyik enyhén radioaktív, a másik pedig erősen kénes. A magunk részéről a radioaktivitásnak nem érezzük különösebb hatását, a kénes víznek annál inkább: nyakunkon feledett ezüstláncaink néhány perc alatt előbb sárgára, majd bizarr módon lilába hajló sötétszürkévé csúfulnak. Ennek oka, hogy az oldott kénhidrogén reakcióba lép az ezüsttel, és ezüst-szulfidot képez az ékszerek felületén. (Megint van jó hír: F. javaslata beválik, és fogkrémmel lejön.) A grátisz az élménymedence, olyan erős sodrófolyosóval, hogy a fal adja a másikat, bizsergető bugyborékolással, és ahogyan az az ilyen helyeken lenni szokott, önfeledten ugrándozó-vihorászó gyerekekkel, szüleikkel és nagyszüleikkel egyaránt…

Fotó: Bakos Ferenc