Rock legendák a szombathelyi Sportházban

Minden különösebb reklám nélkül közel kétezer rock rajongó jött össze szombathelyi Sportházban, hogy megnézze a magyar rockzenei élet olyan élő legendáit, mint Deák Bill Gyula, Balázs Fecó, a Hobo, a Karthago, a Beatrice és a Lord. Az ALON tudósítója 25 év kihagyás után vetette bele magát a csöves rockéletbe. .

Minden különösebb reklám nélkül közel kétezer rock rajongó jött össze szombathelyi Sportházban, hogy megnézze a magyar rockzenei élet olyan élő legendáit, mint Deák Bill Gyula, Balázs Fecó, a Hobo, a Karthago, a Beatrice és a Lord. Az ALON tudósítója 25 év kihagyás után vetette bele magát a csöves rockéletbe. .

A rock öreg, de köszöni szépen, még sok barátja van

A Pelikán-park viseltes járdáján hosszú hajú, farmerdzsekis negyvenes megy előttem, amplitúdójából arra lehet következtetni, hogy nem Sprite-tal frissítette magát az elmúlt órákban. A Sportház bejáratánál már várják ismerősei, hogy együtt bevessék magukat az ígéretesnek tűnő éjszakába.

Kétségkívül farmeres negyvenesből van a legtöbb a lelátón és a küzdőtéren, de hogy csak ilyen lenne, az nagyon nem igaz. Tízévestől hatvanig itt van mindenki, férfiak és nők vegyesen, és bizony gondban lennénk, ha tipizálni kellene őket. Jó, persze, itt vannak, akik a hetvenes évek vége óta ezeken a zenéken élnek, de közben már jó néhány generáció felnőtt, és a stílus láthatóan minden generációból kihasított egy darabot, hogy az ilyen „sátoros ünnepeken” kellő létszámban összejöjjenek, legyenek azok munkanélküliek, tanár nénik vagy cégmenedzserek. Mind a három példával találkozunk is a színpad előtt.

Ez a kellő létszám szombat este közel kétezer ember, ezt jelentik be legalábbis a Lord koncert előtt, ami mellesleg nagyon is hihető. Egy biztonságis azt mondja, elővételben elment ezer jegy, és mi már nyolc óra felé úgy saccolunk, hogy 1500 ember van jelen, amihez később csak jönnek. A széksorok gyakorlatilag teljesen megtelnek, és a színpad alatti téren is masszív a tömeg, ahogy ez a képeken is látszik.

Ez pedig azt jelenti, hogy ez a zene népszerű. Ugyanis ennek mérésre van egy nagyon kézzelfogható mértékegység: és ez nem a slágerlisták vagy a médiajelenlét, mert az mindig manipulatív, hanem az, hogy megveszik-e a jegyeket a rajongók a koncertekre vagy sem. Vég nélkül lehetne sorolni olyan magyar popsztárokat, akik éjjel-nappal jönnek a médiából, de nem lehetne 50 jegyet eladni rájuk Szombathelyen, nemhogy kétezret.

Hiába a tömeg és az esetenként zord külső, a rockerek nagyon kultúrált estet tudnak le, az agressziónak még csíráját sem látjuk, a hangulat felszabadult, baráti, mi több, közösségi, és - bár a pólófeliratokból és a színpadi szövegekből is következtetni lehet sok mindenre - a napi politika sem igazán zavar az eseménybe.

A vécében – tekintettel a költészet napjára – József Attila-verset szaval valaki, miközben sűrűn elnézést kér tőlem egy szénné tetovált figura, mikor véletlenül meglök kézmosás közben.

Sörsorok és szervezettség

Mivel úgy tudtam, hogy hatkor lesz kapunyitás, a bejáratnál alaposan meglepődöm, hogy már két koncertet is lecsúsztam, a CS.I.T és Balázs Fecó már voltak színpadon. Az alternatív koncertek néha irritálóan laza időkezeléséből arra következtettem, hogy 8-ig nem nagyon lesz itt semmi, ehhez képest gyakorlatilag percre pontosan kezdődnek a koncertek, ami mindenképpen követendő és dicséretes.

Példás a biztonsági és egyéb szervezettség is, egyedüli gondot a résztvevők nagy száma – és az egyszeri belépési rendszer – okozta „sörválság” jelenti. A koncertközi szünetekben ugyanis iszonyatosan bedugul a büfé, és mivel egy pult van, aki csak egy kólát akar, annak is végig kell állni a végtelen sort.

A szervezők úgy oldják meg a kérdést, hogy elugranak dobozos sörökért, amit aztán az előtér egy másik sarkában árulnak. A helyzet ezután konszolidálódik. Egy korsó sör egyébként 300 forint, ami igencsak korrekt árnak mondható. Fogy is rendesen.

A zenéről

Jelen sorok írója ezeken a zenekarokon nőtt fel valamikor 1978 és 1982 között, minden számukat betéve tudta, és minden héten ott volt egy koncerten. Látta a Hobo Blues Band-et 1979-ben két dobossal, a mindenhonnan kitiltott Beatricét egy egyetlen száz wattos égővel megvilágított falusi kultúrház színpadán, és naponta ment a lemezboltba, az iránt érdeklődve, hogy megjelent-e a Karthago első lemeze. Egyedül a Lord maradt ki az élményből, földrajzi okok miatt.

A Mahasz aktuális lemezeladási listája

1. DOLHAI ATTILA - Olasz szerelem
2. VÁRADI ROMA CAFÉ - Espresso
3. GROOVEHOUSE - Hosszú az út
4. BERECZKI ZOLTÁN - SZINETÁR DÓRA -Musical duett
5. CSICSI - Pimpinkin
6. UTASI ÁRPI - Kedvenc meséim
7. ANDREA BOCELLI - Vivere - Greatest Hits
8. KASZA TIBOR - Ha egy férfi igazán szeret
9. MUSICAL - High School Musical 2.
10. R.E.M. - Accelerate

Ezek a zenekarok iszonyatosan telibe kapták akkor egy generáció életérzését, olyannyira, hogy azt a mai fiatalok már nehezen tudják elképzelni. Talán nem is baj, az viszont igen, hogy nem nagyon foglalkozunk ezzel a zenei és kultúrtörténeti korszakkal, és mint hogyha a mainstream kultúrpolitika sem tartaná fontosnak az egykori „csöves” mozgalmat, pedig érdekes és színes korszak volt. Hogy súlya is volt, annak érzékletes bizonyítéka, hogy ezek a öregedő, őszülő rockerek még mindig tömegeket képesek vonzani. Vessünk egy pillantást a Mahasz jelenlegi lemezeladási listájára, és tippeljünk, mi lesz velük 25 év múlva.

Amúgy az est sztárja a Lord, ők lépnek fel utoljára mint afféle local heros, normál koncertidőt játsszanak, nagy siker, kötelező visszatapsolás, mi több, a színpadon megjelenik az egykori énekes, Sipőcz Ernő és a dalok szövegírója, Balogh József.

A Hobo Blues Band hozza a szokásos formáját, nekem sajnos továbbra sem jön be, mint ahogy az új Beatrice sem, biztosan azért, mert folyamatosan az 1979-est keresem bennük, az meg csak apró nyomokban fedezhető fel. Viszont Feróban kétségkívül van élet, és zeneileg is profi, pörgős az egész, és valamennyire ki is engesztelődöm, amikor elhangzik a magyar rocktörténelem egyik legfontosabb száma, a Térden állva.

Takáts Tamás, ahogy ez az öltözőfolyosón kiderül, egy kedves ember, viszont a Karthago meglehetősen érdektelenül játssza a régi számait, talán kettő-három olyan van, aminél megmozdul bennem valami.

Ha mondani kell egy nevet, akkor az részemről Deák Bill Gyula, amin én lepődöm meg a legjobban. Bizony, bizony, Gyuszi bácsi lerakja ezt a koncertet, nagyjából úgy, ahogy a blues nagykönyvében meg van írva, nála érzem a legjobban, hogy van tétje a dolognak, hogy a Kőbánya blues akkor is, és most is valódi. (Adalék: egyik dalába Hobo is beszáll, ami a kibékülés jele.)

Zenei ízlésről egyébként meg nem érdemes vitatkozni, annál is inkább, mert mindenki mást keres, és mást talál ezekben a csapatokban. Én valószínűleg ezután sem fogom őket otthon cd-ről hallgatni, mert számomra ezek az idők elmúltak. Kész. Hogy jobbak jöttek-e helyette, abban nem vagyok biztos. Szombat este annyi történt, hogy kíváncsisággal vegyes nosztalgiával elmentem nosztalgiázni, ahol nem egészen azt kaptam, amit vártam - ez a nosztalgiás dolgokkal már csak így van –, viszont soha rosszabb koncertélményem ne legyen.

Koncertfotók itt!

Értékelés: 7/10