Rose fapados túráit áprilisban az olaszoknál folytatta. Az úti cél ezúttal Róma, az örök város volt, amely koszosabb mint Budapest, de nagyobb hatással volt a világra, mint bármely vetélytársa. Repülős, tömegközlekedési, szállás és étkezési tippek, árak, és egyéb hasznos holmik.
A Wizzair-járat a fiumicinói Leonardo da Vinci repülőtérre érkezik. Innét több lehetőség is adódik bejutni a központba, mi a sima vonatnál drágább, ám a taxinál jóval olcsóbb Leonardo expresszvonatot választjuk, amely körülbelül fél óra alatt, fejenként 11 euróért fuvaroz be a Termini vasútállomásra. A Termini központi helynek számít, itt metszi egymást Róma két metróvonala, és itt innét indul elég sok buszjárat is.
Spórolási okokból kissé külterületi szállodát választottunk, az Ibis Tor Vergatát. Négycsillagos, de külleme alapján inkább egyszerűnek mondanánk. A svédasztalos reggeli igencsak korrekt, és utolsó reggelünkre a korai indulás miatt szó nélkül elkészítik a hidegcsomagot. Bár a hotel tényleg a külvárosban van, a Terminitől átszállás nélkül elérhető a 105-ös busszal. A menetidő alapvetően 20-30 perc körül, de az olasz fővárosra jellemző hétköznapi dugókban ez órán felülibe is átcsúszhat.
A tömegközlekedésre érvényes jegyek ára egységesen 1 euró, annyi bent a cifrázás, hogy nem egy útra, hanem 75 percig érvényes. A második napon egyszerűsítünk, és veszünk Roma Passt, ami a turisztikai infópontokon elérhető, például a Termini állomáson is. A csomag ára 20 euró, és tartalmaz két kártyát, amelyből az egyik a tömegközlekedési eszközökre, a másik múzeumokban, nevezetességekben, egyéb hasonló helyeken érvényes. Az utazós kártyát egyszer kell érvényesíteni, onnantól kezdve három napig bármennyit lehet vele utazni, a belépős szintén három napig érvényes az első használattól kezdve, két helyre ingyen mehetsz be vele, a következőknél kedvezményt adnak rá. Amúgy a nagyobb helyeken 10 euró körüli belépőjegy árak vannak, így azt mondhatjuk, megéri megvenni a Roma Passt. A csomaghoz adnak várostérképet és múzeumlistát is.
A római utcákon körülnézve azonnal felmerül a kérdés: lehetséges, hogy a világ közepe egy ilyen koszos, nyüzsgő város legyen? Nagyon úgy tűnik. Koszosnak még Budapesthez képest is bátran nevezhető, és ahhoz, hogy Róma a világ közepe, fél nap bóklászás után már semmi kétség nem fér. Az egykori római birodalom, majd a római katolikus egyház központja az utóbbi pár ezer évben olyan hatással volt a nyugati világra, mint amilyennek egyetlen más város sem.
A római kor felfedezését a Colosseummal kezdjük. Adja magát, már messziről látszik. Hosszú sor áll a pénztár előtt, szerencsére a jó kis Roma Pass-unkkal nem kell végigállni, az ilyennel rendelkezőket külön beengedik. Több szintje megmászható, bejárható, és adott esetben remekül lehet a kövein napozni is.
A Colosseum előtt, Kostantin császár diadalívének tövénél több római légiósba botlunk, lehetne velük fotózkodni, de meglátásom szerint nem olyan profik, mint a mi savariai légiósaink, így ezt kihagyjuk. A Forum Romanum és a Palatinus-domb a következő állomáshelyünk. Voltaképpen egy összefüggő, hatalmas romkertről van szó. A romkert annyiban azért nem helytálló kifejezés, hogy nagyon sok épületrész egyben megmaradt. Mintha az ókori Rómában sétálnál, a környék többemeletes palotái egészen megdöbbentő látvány és hangulatot nyújtanak.
Az Angyalvár a Tevere túlpartján van, már nem messze a Szent Péter bazilikától. Az erőd Hadrianus császár nyughelye felett épült, s a középkortól pápai erődítményként üzemelt. Az Angyalvárba kissé bizarr spirális úton lehet feljutni, körbejárható, és látogathatók a pápai termek is, és a tetejéről (a névadó angyal közeléből) nagyon jó kilátás nyílik a Vatikán felé.
A Vatikánba – pontosítok: a vatikáni múzeumokba, mert a Szent Péter tér és a bazilika külön bejárattal van és ingyenesen látogatható – való belépéshez 14 eurót kell fizetni, a Roma Pass nem érvényes. Persze, külön államról van szó, de legalább útlevelet nem kérnek. A Vatikánban mindenki a Sixtusi-kápolnára kíváncsi leginkább, pedig egy rakat kisebb múzeum is van a falakon belül, hatalmas történeti és eszméletlen műkincs-gyűjteménnyel, az ókori szobroktól egészen Daliig. A Sixtusi-kápolnához a belső udvarról vezet az út, nyíl mutatja, merre induljunk. De az nem úgy van ám, hogy bemész az ajtón, és ott vagy a kápolnában, nem, előbb számtalan termen át vezet az út, végignézheted az előbb említett múzeumi anyagot, csak aztán lépsz be a kápolnába. Bent aztán, bármilyen fáradt is vagy, hosszú-hosszú ideig nyújtogatod a nyakadat, elbámészkodva az Utolsó ítéleten és Ádám teremtésén. A vatikáni kirándulást nem szabad fél napnál rövidebbre tervezni, sőt, nekünk déltől úgy ötig-fél hatig sem sikerült bejárni az egészet.
A Szent Péter bazilika előtt napközben hosszú sor kígyózik, a koraesti órákban viszont egész hamar bejutunk. A Michelangelo tervei alapján épült hatalmas templom nem csak a hívőket nyűgözi le. Itt található Michelangelo Pietà-ja (üveg mögött), több pápa bebalzsamozott teste (állítólag II. János Pált is tervezik kiállítani, akármilyen bizarrul is hangzik), és Szent Péter (egyben az első pápa) sírja is. Lemenni nem lehet hozzá, csak egy korlát mögül lekukucskálni. Sok minden nem látszik, inkább csak maga a tudat. A bazilika előtt a téren a svájci gárda tagjai békésen tűrik, hogy a turisták lefényképezzék őket.
A Piazza Venezián álló száz éves Viktor Emánuel emlékművet („a haza oltárát”) a rómaiak nagy fehér írógépnek is nevezik, ők tudják miért, mert szerintem írógépre pont nem hasonlít. Bátran meg lehet mászni a lépcsőit (nincs belépődíj), leülni azonban nem szabad rájuk, gondolom, felségsértés vagy ilyesmi, ha mégis ezt tenné a meggondolatlan turista, az őrök azonnal rásípolnak. II. Viktor Emánuel volt az egységes olasz királyság első uralkodója (1861-78-ig ült a trónon), hatalmas lovas szobra az emlékmű központi részén áll. Az épületben kisebb kiállítás van az olasz hadseregről, tele Garibaldi-relikviákkal, és ez is ingyenes, fizetni csak az emlékműnél csak akkor kell pár eurót, ha valaki fel szeretne menni lifttel a legtetejére.
A Piazza Veneziától nincs nagy távolságra sem a Campo de’ Fiori (a központi piactér), sem a Piazza Navona, az esti órákban mindkettő tele van élettel, utcazenészekkel, kiülős teraszokkal, karikatúrarajzolókkal, árusokkal. A Piazza Navonától pedig pár perc séta a Pantheon, a közel két évezreddel ezelőtt épült, az építészek szerint tökéletes arányokkal bíró templom. Eredetileg is szent helynek épült, és máig az ókori formájában áll, mindössze egy oltárt helyeztek el benne nemrégiben (pár száz éve…), lévén, hogy a középkor óta katolikus templomként funkcionál. Belépődíj nincs, csak rengeteg turista. Fényképezni szabad, személyes tippünk: zárás előtt kell érkezni, és utolsónak maradni, mert ugyan pontban hatkor elkezdtek mindenkit kiterelni, nem vették nagyon szigorúan, ha picit le-lemaradozott valaki. (Ferkó, mint rendesen, köztük volt.)
A Trevi-kút és a Spanyol lépcső nem esnek messze egymástól gyalogosan sem, és mindkettőt könnyű megtalálni: a Corso környékén követni kell a tömeget. A Trevi-kút biztos nagyon szép – annak, aki bírja az iszonyatos mértékű emberáradatot (teszteltük, ugyanaz a szitu délután háromkor és este fél 10-kor is). A pénzérmét persze behajítjuk a vállunk felett, hogy visszatérjünk. Tartok tőle, hogy a többiek is, így, amikor majd visszamegyünk, ugyanilyen tömeg lesz. A Spanyol lépcsőnél is baromi sokan vannak, de mérete miatt van esélyünk ücsörögni rajta. Egész napos városnézés után ez rendkívül üdvös, bár a Spanyol lépcső is az a kategória, mint a párizsi Eiffel-torony: a legnagyobb hülyeség felmenni rá, mert ha fenn vagy, pont azt nem látod.
A városban egyébként sehol nem ritka, hogy az emberek – akár a helyiek, akár a turisták – a köveken vagy a lépcsőn ücsörögnek, ha koszos, hát koszos, kit izgat. Márpedig koszos, a közlekedés meg hírhedten kaotikus. Ez az a hely, ahol a piros lámpa vagy a stoptábla legfeljebb ajánlásnak számít. A fagyiválaszték a legkisebb üzletben is óriási, és hihetetlen fantázianevű, színű és összetételű költeményeket árulnak, 2 eurónál kezdődik, ez a legkisebb adag ára, de ez is megfelel egy magyar háromgombócosnak. Éttermi vacsorához a mi viszonyainkhoz képest még a kevésbé központi helyeken is elég mélyen a pénztárcába kell nyúlni, a pasták 8-10 eurónál kezdődnek, húsételek ennek másfél-kétszerese. Olcsóbban meg lehet úszni az étkezést a gyorséttermekben, a Meki Rómában is egy euróért adja a sajtburgert, a helyi lánc, az Autogrill viszont már ennél magasabb árszinttel működik, a főételek 6-ért, 8-ért mennek. Élelmiszerboltból sajtot hazahozni kötelező, parmezánt vagy szardíniai juhsajtot, nem olcsó, de hihetetlenül finom. Nőket a központba hitelkártyával nem engedni, túlságosan sok az estig nyitva tartó butik…
Fotó: Bakos Ferenc
Korábban:
Párizs fapadossal – Mire elég öt nap?