Megnyitott az Aldi Szombathelyen - az unalmas negyedik

Akinek eddig hiányérzete volt, az most kielégülten dőlhet hátra. Csütörtök reggel hét órától Szombathelyen bezárult a kör, és egyben négyszögesedett is, vagy valami hasonló. A Körmendi úton megnyílott az Aldi, nagy német diszkontláncok valószínűleg legfajsúlyosabb versenyzője, mely világviszonylatban is jegyzett tényező.

Mindebből azonban első látásra nem sok látszik. Reggel 10 felé a tágas parkoló persze már tömve, de kis körözéssel azért lehet találni helyet. A bolt kívülről még a Lidl-hez képest is semmitmondó, nagyjából olyan, mint egy csemperaktár.

Nyitási őrület láthatóan van, de kezelhető. Vásárlóból és biztonsági figurákból is van elég, de még így is jut bevásárlókocsi (100 forintossal működik).

A bolt belülről pont annyira semmitmondó, mint kívülről, ráadásul annyira hozzá vagyunk szokva az egy kaptafára üzemelő német diszkontokhoz, ahol még a dolgozók egyenruhája is hasonló, hogy a látogatás két és fél perc után részünkről súlyos érdektelenségbe fullad.

Méretét tekintve az Aldi mintha kisebb lenne, mint a Lidl, és a választék sem nagyobb. Ez utóbbit például nemcsak abból lehet kikövetkeztetni, hogy van vagy egyféle tej, hanem hogy az áruház középső részén végighúzódó non-food szekció hangsúlyosabb és nagyobb helyet foglal el, mint a versenytársaknál. Ezen a részen sétálva jön rá az ember például arra, hogy mennyire hiányzik otthonról egy akkumulátoros csavarhúzó készlet, egy neoprén strandlabda vagy egy felfújható ágy. Az már izgalmasabb kérdés, hogy ki az, aki egy Aldiban veszi meg negyedmillió forintért az LCD-televíziót. Merthogy ilyen is van az egyik felső polcon.

Az árak meg olyanok, amilyenek, a tejért kenyérért és sajtért egy hangyányival kevesebbet fizetünk, mint amire számítunk, de annak esélye nagyon csekély, hogy az Aldi miatt rendszeresen átautózunk a város másik végébe, de mindenki maga tudja.

A tapintható unalomba az visz egy kis színt, hogy a pénztárosnő mindenkit egyesével figyelmeztet, hogy fektesse el futószalagon az üveget, mert az indulásnál felborul. Hogy a tehetetlenségi erő és a súlypont körüli fizikai miért nem lehet kiszámolni rendesen, azt nem tudjuk, lehet már a német mérnökök precizitása is kopóban, vagy az is lehet, valahonnan a távol-keletről importálták a szerkezetet. Azt viszont el kell ismerni, a bevásárlókocsi egy remek „dokkolóval” csatlakoztatható a pénztár utáni pakolóhoz.

Izgalmasabb kérdés, hogy úgy összességében mennyire frankó az nekünk, hogy úgy elleptek bennünket ezek a diszkontok meg a mindenféle a multinacionális nagyhalak, mint hangyák a negrót.

Kéretik tisztelettel nem elhamarkodott választ adni. Mert lehet érzelmekkel túlfűtött nemzetféltő szlogeneket ismételni, és ráncolni a homlokot az újabb és újabb nemzetellenes bevásárlóközpont láttán, a helyzet az, hogy a hőn féltett nemzet maga roppantul szereti ezeket a helyeket. És hát miért ne szeretné? Van, aki azért, mert 3 forintot tud spórolni a tejen, van, aki azért, mert francia gomolyatúrót tud venni. Valakinek meg csak útba esik hazafelé. Mert szép dolog a nemzeti büszkeség, de ha a kisbolt drágább, meg cucc is alig van benne, akkor mi a túrónak menne oda?

Ráadásul a bérből és fizetésből élő millióknak édes mindegy, hogy külföldi vagy magyar zsebbe megy a profit, haza lesz utalva az anyacégnek Németországba, vagy egy újabb terepjáróra megy, ami aztán elfoglalja a ház előtti parkolót.

Mindazonáltal nem árt megfújni ezt a kását, és lassan, kanalazva ízlelgetni. Egyrészt szép dolog, hogy Szombathelyen lassan mindenkire jut a bevásárlóközpont vagy egy valamire való diszkont, akár úgy is olvashatnánk, hogy mindez a jólét jele, csak az ad némi óvatosságra okot, hogy – talán az egy CBA kivételével – az összes az alacsony árfekvésű árukban látja a fantáziát, legyen az élelmiszer, ruha vagy cipő. Szóval nem biztos, hogy annyira örülnünk kell ennek a nagy boomnak.

Másrész valaki hozzáértő, okos ember kiszámolhatná, hogy hogyan is állunk - a város s az ország – ezekkel a szép nagyra meghízott multanacionális kereskedelmi láncokkal. Mert az amellett hogy a termékeket idehozzák távoli tájakról, a profitot elviszik – és nem a helyi autókereskedőktől vesznek terepjárót -, gyakorlatilag semmire sem költenek, mert minden beszerzést központilag csinálnak. Egy helyi pékség esetén meg csak csurran cseppen a helyi asztalosnak, papírboltnak és bankfióknak. Nem azt mondom, hogy vasvillával kergessük el ezeket a kénkőtől bűzlő istencsapásokat, csak talán nem ártana ebből a szögből is megvizsgálni a kérdést, hátha kiderülne, hogy nem is biztos, hogy hosszú távon nem is olyan baromi jó üzlet három forinttal kevesebbet fizetni a tejért.