Séf László - Dél Amerika: Mexikó ( 1.rész)

Gyorsan otthagytuk Kaliforniát, talán túl gyorsan. Az a tíz év úgy elröppent, mintha meg sem történt volna. Ami maradt, az a nyolcvan doboznyi kacat, ami időközben nőtt a szívünkhöz, no és a sok szép élmény, ami többet ér mindennél.

Nem egyszerű ez, talán az országból való kilépés utáni percek voltak a legnehezebbek. Ott álltunk már a túloldalon, méterekre a sorompótól, és szótlanul bámultunk vissza az aranyszínű kaliforniai dombokra, azokra a dombokra, amiket még percekkel azelőtt otthonunknak neveztünk. A legkülönbözőbb érzések kavarogtak bennünk. Örültünk, mert a régóta tervezett dél-amerikai utazás előtt álltunk, és féltünk, mert nem tudtuk, mi ránk.

Lórúgásként érkezett az érzés, amit még az inka föld, a Machu Picchu sem tudott kimosni belőlem. Szerintem honvágy. Sokkal erősebben éreztem a szomorúságot, mint amikor egy évtizede a szülőföldemtől búcsúztam. Érdekes -gondoltam. Utáltam az USA-t, annyira, hogy otthagyjam, de úgy látszik, szerettem Kaliforniát, annyira, hogy honvágyam legyen már az első pillanatokban.

Ennyit az érzelgésről. Jött még egy ölelkezés, majd egymás hátára segítettük az ember nagyságú hátizsákokat, a parkolón keresztül átgyalogoltunk a buszállomáshoz: a busz félóra múlva indult délre. Mexikóból valójában nem sokat láttunk (szégyenszemre), Sárecz Iván barátunk is nehézen értette, miért rohantunk ott keresztül, ahol ezernyi a látnivaló, és ahol ő pár évvel ezelőtt hónapokig vígan barangolt. A magyarázat nagyon egyszerű. Három napunk volt, hogy odaérjünk Mexico Citybe, onnan indult a repcsi Costa Ricán keresztül Lima-Peru-ba. Tehát bármennyire is kínos most, Yukatán, El Pinacate és a maja civilizáció sem lesz itt terítéken. Viszont csak a buszon történtek elegendőek ahhoz, hogy napokig írjak. Főleg mert nem kevesebb, mint negyvenöt órát töltöttünk azon a nyamvadt, rozoga, koszos, füstös buszon, ami csak a kezdete volt mindennek.

Láthatja az olvasó, finnyából van éppen elég, és azt is szeretném még az elején tisztázni, hogy valójában nem vagyunk mi ám "olyan" minden hájjal megkent, tapasztalt hátizsákos világjárók. Megdöbbentő, de rajtam és talán a Katán is ezen az úton volt először "igazi" hátizsák. Tömegközlekedési eszközön (repülőt leszámítva) huzamosabb ideig soha sem utaztam, nem vagyok hozzászokva a hideg zuhanyozáshoz, a koszos-bolhás ágyhoz, a közös hálószobához, a kábítószert kutató katonákhoz, a bűzhöz és a hetekig tartó moslékevéshez sem.
Ezekről majd bővebben.

Később azon döbbentem meg, hogy 3 hét után megszoktam mindegyiket, és az utazást lassan elkezdtem élvezni. De először maga volt a pokol.

Nevezzük a buszsofőrt mondjuk Carlosnak, gyakran említgetem majd, praktikus ha elnevezzük. (A Carlos elég divatos déli férfinév, könnyen megjegyezhető, legyen hát mostantól Carlos az éppen aktuális buszsofőr.)

Tehát Mexikóban voltunk, előttünk volt a 40 órás buszozás, ami 45 meglepően gyötrelmes óráig tartott. Ez szerintem ennél is több lett volna, ha például Carlost érdekelte volna állampolgárságunk, és megáll Ensadában, hogy megkapjuk a mexikói tartózkodási engedélyünket. Ehelyett csak lassított az átkelőn, és átnyújtott egy jó köteg pesót az egyenruhásnak. Így tett az összes –körülbelül 20 - útellenőrzésen is. Tudni kell: gyakran riadtunk arra, hogy sorompó lóg a busz előtt és kábítószert kereső katonák, kutyák csoportosulnak körülöttünk. A mi buszunk volt az egyedüli, amely minden akadálynál rutinszerűen lassított, majd jött egy köteg pénz és mentünk tovább.

Carlos profi volt, az évek során kellőképpen kiismerte magát a sivatagban ahhoz, hogy csak a megbízható és ízletes ételt kínáló putriknál álljon meg. Tényleg. Az étkezés igazán jónak tűnt (az azt követő hasmenés kevésbé), de higgyük el, Carlos igenis tudta a jó helyeket. Például egyszer megállt a semmi közepén, befutott az egyetlen roskadozó vályogházba, amin tető, ajtó, kapu sem volt, bent tartózkodott 20 percig majd kijött egy üres, kék jégtáskával, és látszott rajta, hogy nagyon örül. Most mit mondjak? Akkor még nem szóltunk semmiért, pedig a dög melegben ránk zárta a busz ajtaját és éhesek is voltunk már.

Na de vissza az étkezéshez. Mexikót nem találtuk egy nagy gasztronómiai élménynek - vagy nem azt kaptuk, amire számítottunk -, nem is emlékszem nagyon olyanra, ami jobban nézett volna ki, mint a macskakaja konzerv, amit a félfarkú cicánk evett állandóan Santa Monicában. Minden úgy nézett ki, mint a moslék. Néha megállt a busz, akkor leszállhattunk enni a bűzbe, porba, mocsokba. Sokszor jó volt, még többször nem. Viszont körülöttünk mindenki nagyon jóízűen evett, amitől mi is belelkesedtünk egy kicsit. Voltak olyan lehetőségek is, hogy csak 5 percekre álltunk meg, ekkor árusok jöttek fel a buszra. Kínálatuk a következő volt: kukorica hülyére égetve a tűzön, töpörtyű -amitől nagyon tartottam a látványa miatt-, burritó zacskóba tekerve - ki tudja friss-e -, és erős paprikába, sóba mártott gyümölcs (görögdinnye, ananász, mangó stb.). Az utóbbi volt a kedvenc, de ha nem lettek volna mexikói barátaim a kaliforniai konyhákon, akkor valószínűleg nemet mondtam volna erre.

Ettünk mi annak idején fűszeres görögdinnyét Magyarországon? Szerintem nem.

Carlos egyedüli jótette az volt, hogy valahol Tepic város előtt egy porfészekben lefékezett, így a világ legízletesebb tortilláját ehettük, amit egy öreg nénike frissen nyújtott és töltött. A tortilla-lapokat frissen gyúrta és nyújtotta! Sehol sem láttam még ilyent, és nagyon tetszett. Nem a keményebb, kukoricából gyúrt tortilláról, hanem a lisztes tortilláról beszélek. Ez az, amit a nénike gyúrt olvadozott a szánkban, friss volt és hihetetlenül jólesett, farkasok módjára zabáltuk. A töltelékhez használt mócsingot nem ismertük (ez nagy edényben, zsírjában abálódott ki, tudja mióta), ezen kívül jött hozzá a cilantró, a paradicsom, hagyma és a szalsza is, ami mind friss nyersanyagokból készült. Csodálkoztunk is, mert nem volt a környéken más, mint por, de annyi, hogy véleményem szerint a Szaharát is innen látják el.

Carlos kapott egy jó pontot, az öreg néninek meg szinte a kezét csókolgattuk.

Folyt. köv.