Sziget fesztivál 2008 (2) - Ötödölés kétnapi előjátékkal

A nyár végének biztos jele, hogy Irédy kollega is előkerült a Szigetről és ő is belevág egy élménybeszámolóba. Aggodalomra semmi ok, több nem lesz. Viszont hogyha tudni szeretné, hogy ki volt a legrészegebb énekes, vagy ha szeretné látni Deutsch Tamást mint dj-ét, akkor mindenképpen kattintson. Újabb képek a képgalériában és kisvideók .

A nyár végének biztos jele, hogy Irédy kollega is előkerült a Szigetről és ő is belevág egy élménybeszámolóba. Aggodalomra semmi ok, több nem lesz. Viszont hogyha tudni szeretné, hogy ki volt a legrészegebb énekes, vagy ha szeretné látni Deutsch Tamást mint dj-ét, akkor mindenképpen kattintson. Újabb képek a képgalériában és kisvideók .

Igazolt hiányzás

Idén öt plusz két napos a Sziget. A mínusz egyedik és a nulladik nappal jön csak ki a régi szlogen, miszerint „kell egy hét együttlét.” egy magamfajta fél-veterán részéről üdvözölhető a szűkebbre szabott szigetelés, akinek a 2000-es elsőjén azzal fogadták, hogy ippeg csak, hogy lecsúsztam az 1996 és 1999 közé eső legjobb évekről. Akkor ugyanis még volt a fesztiválnak valami szubkulturális jellege, de már infrastrukturális háttérről is beszélhettünk. Közben megtanultam nemet mondani is, ami e téren abban nyilvánul meg, hogy ami nem tetszik, azt otthagyom, a strigulahúzogatást meg meghagyom más passziójának. A magyar zenekarok arra érdemeseit úgyis láttam sokszor, itt és Szombathelyen egyaránt, meg a videómegosztó oldalak felfutása is lohasztja a felkerekedésre buzdító kedvet.

A haverom viszont egy napot sem hagy ki. Be is mondja azt, amit a nagyszínpaddal szembeni újságosstandon amúgy nem elérhető Magyar Nemzet újságírója is megírt a Magyar Dal Napjáról, hogy a Ludditák Pajor-fixációja volt a felhozatal legjobbja. Vagyis a Neurotic Brékjébe az Aerosmithnek a Run DMC-vel közös Walk This Way-jét toldva bőven ellensúlyozza, hogy az Edda helyett nem Szikora Robiék koncertezik épp akkor Erdélyben, és hogy Geszti Péternek csak nem bírnák nem osztani kártyát. „Menjél haza, Cipő, mi majd éneklünk!” Ezt meg egy srác kurjantja a Republicos énekesnek. Elég lenne neki kiállni a színpadra egy „A 67-es úton” feliratú pólóban és jelet adnia, hogy kórusmű, egy, két, há-rom.

Szóval üdvözölhető kezdeményezés ez Presser Gáborék részéről. A második nap Iron Maidenje meg kifejezetten üdítő élmény. Akárhány beszámolót is olvasok, mind egy véleményen van a haverommal.

Nagybetűs zenekarok

A Sziget egyre inkább kezd nemzetközivé válni. Ennek több jele van. Sorra fogynak el a Nagyszínpados magyar fellépők. Idén a huszonötből csak négy akad. És – egy kivétellel – azok sincsenek csúcsformában. A Kispál és a Borz lagymatag, sika, kasza és léc a programjuk, az URH múltidézése inkább érdekes, hogysem jó volna, a Tankcsapdával elszaladt a ló, akkora képernyőjük van, mint a Magyar Dal Napján a közös éneklésben a többiektől tisztes távolságot tartó Ákosnak. Viszont a Pannonia Allstarts Ska Orchestra a kora délutánban úgy megtáncoltatta a közönséget, hogy az „Egy nap Jamaicában elfogy a fű…” kezdetű vicc még sokáig az is marad.

Nézzük a mezőny nagy neveit. A mostanában agyonajnározott MGMT-re néhány év múlva senki sem fog emlékezni. Nekem már ez a koncertjük is homályos emlék. A Kaiser Chiefs, a The Killers, és a The Kooks hozzák a formájukat. A Sex Pistols bozótharcos szerelésű énekese és a meglett zenésztársai korrekt showt nyomnak (erről bővebben Józing kolléga írt pár napja). Róisín Murphy kisasszonyról kiderül, hogy a régi Molokós (élet)társa, Mark Brydon, majd az első lemez hangbarkácsoló zsenijének, Matthew Herbertnek a segedelme nélkül nem több egy átlagos énekesnőnél. És ezen a gyakran cserélgetett figyelemfelkeltő öltözékei sem sokat segítenek. A Pendulum live actje elmarad, mert idefelé tartva balesetet szenvedett a cuccukat szállító kamionjuk.

Annál bosszantóbb volt, hogy az egyik legjobban várt koncert a minősíthetetlen hangosítás miatt tropára megy. Nemcsak hogy Serj Tankiant, a System Of A Down egykori kaméleonhangú frontemberét nem lehet hallani a döngő lábdobtól és a zubogó basszustól, de a gitárok és a zongorafutamok létéről csak sejtéseink lehetnek. Pedig a saját emberük állította be a hangzást, ahogy az már az olyan szőrös tökű profiknál szokás, mint az utánuk következő R.E.M. Michael Stipe-éknak az ideihez hasonlóan erős és magabiztos lemez utoljára 14 éve került ki a kezük ügyéből. Nem csoda hát, hogy törés nélkül illeszkedtek a jól bevált slágereik mellé. Viszi a svung a dalokat, mindegyiknek saját kivetítés dukál, a zenészeken meg egy pillanatig sem látszik, hogy ez a fellépésük a turnéjuk egyik utolsó állomása, és hogy a koncertkedvenceket már cirka tízezredszer tűzik hangszervégre. Mondom, profik.

Hiányjelek

Visszakanyar a nemzetköziség kérdéséhez. Szerdán és csütörtökön alig hallok magyar hangot. Néha olyan érzésem van, mintha nem is Magyarországon volnék. Sörissza németek és szeleburdi franciák csapnak bele leginkább a lecsóba. Gyanítható, hogy ha nem Budapest közepén volna a fesztivál, nem billenne át a mérleg nyelve pénteken és szombaton sem a hazaiak javára. De legalább itt álljon nekünk a zászló, ha már Pekingben csak nem akaródzik aranyozódnunk.

Szomorú és a fentiek miatt valahol érthető is, hogy egyre inkább szorulnak vissza a Sziget a nem zenei programjai. Színház még csak-csak vagyogat, főképp pantomimes, non-verbális darabok, de például film, irodalom, előadások szinte nem is képviseltetik magukat a fesztiválon, a beszélgetések alkalmával pedig alig akad magyar, akinek szólhatna, mivel az idegen nyelvű többség nem azért jött, hanem csak épp ott sörözik. Teszem azt, a Kaukázus-interjún a harmincból csak hárman vagyunk magyarok – mind hivatalból. És a keserű szájízt az sem édesíti, hogy a végén minden ottlévő megtapsolja a zenekart.

A nem épp a magyar pénztálcákhoz igazított árak mellett szomorúan tapasztaljuk, hogy a krisnásokat nem találjuk a szokott helyükön. Vagyis el kell tekintenünk a százasért kapott, napi kétszeri nagyon finom melegételtől. Helyette ugyanez egy ezrest kóstál a pultoknál. Ha kóstolnánk persze és nem a III. kerületbe járnánk ki az ottani Ósönbe, hogy aztán az ahhoz közeli zöldövezetben piknikezzünk vagy több százan a tehetetlenül vonulászó közterület-felügyelők és a helyi lakosok szúrós tekintetének rosszallására fittyet se hányva. A vett piát kinn megisszuk, a kajából meg úgyse tudnánk kereskedelmi mennyiséget elcipelni a K-hídig, hogy szabályt sértsünk. Gyakorlatiasság van, csókolom. Egy átlagfizetés lazán elmenne a Sziget területén dajdajozva.

Vicces, amikor egy – tőlünk a produkció alatt mindvégig lánynak nézett – srác felmászik egy funkció nélküli kéményre, amit a rend éber őrei vigyorogva figyelnek végig. Kedélyesen bevárják, hogy lejöjjön a delikvens, majd elkérik az igazolványát. Gondolom, hátha szerződtethetik állandóra. Van, ami már most is az. A mobil budikban fél perc alatt ömlik rólam az izzadtság. Néhány óra alatt annyi és olyan állagú porszínezte cucc kerül elő az orromból, amennyi egy bányászlóéban gyűlhet össze két műszak után. Az eső meg, ami esik, csak átmeneti felfrissülést okoz a csatakosító kánikulában.

A fesztivál magas fokai magasfokok

A legjobb koncert: Adam Green. A 2008-as Sziget Michael Phelpse. Tinglitanglinak tűnik és valamilyen szinten az is, amit csinál, főleg a dalai ismeretének hiányában. Hanem aki rákkattant, az rajta is maradt. Bő egy óra alatt lenyom vagy harminc kétperces dalt, mindahány egyként lehetne sláger, még a magyar kereskedelmi rádiózás kiskátéja sem találhatna a többségben kivetnivalót. Már a koncert körítése is az élet sajátos humora előtt tiszteleg. Mindenkivel összefutok, akivel aznap addig összefutottam, legyen az kérdőívező csajpáros, Serj Tankian-koncerten anyázó srác, VIP-szekció sznob lánykái, sőt még Vivakristóf is ott rajong előttünk a barátjával. A teltház közepén, a tömeg fölött, úgy a harmadik sorban egy nem tudom, milyen anyagból lévő hatalmas pénisz jön párhuzamba a nyitószámmal (Choke On A Cock); a németek kultikus énekese ha – elég gyakran – rájön, idétlen táncba kezd; egy barkácsolt csőre rögzített talált cuccokkal teli ízét elemez ki, amit valaki a feje fölött lóbál; ha meg úgy adódik, elnyom egy dalt a színpadra feldobott szalmakalapban stb.

A legrészegebb énekes: a Flash! punkzenekar Barcs Miklósa. Már betintázva érkezik és néhány szám alatt betol hozzá fél liter bort is. Még a szokott kurvaanyázását sem sikerül tisztességgel hoznia. Lásd a videót hozzá.

A legtáncoltatóbb buli, ahonnan kikeveredve elfeledkezünk Lee „Scratch” Perry és Adrian Sherwood közös duborgiájáról: Kerekes Band koncertje.

A legnagyobb „nem mintha mást vártam volna, de nem oda illik” fellépő: José González a WAN2 színpadán. Jobb volna kiülnie gitározgatni a Sziget dombjának tetejére, mert így a dalai elvesznek a teherszállítóhajó-bendőnyi hodályban.




A legjobb didzsé: Deutsch Tamás. Odajön üres kézzel, a kezébe nyomnak két írott cédét, elmagyarázzák neki, hogyan működik a mixpult, aztán hajrá, válogasd ki a kedvenc zenéidet. Mik ezek? Rolling Stonestól a Start Me Up, Steppenwolftól a Born To Be Wild, egy bizonnyal találomra kiválasztott Linkin Park-dal. Legalábbis amíg ott kempelünk.

A legmegnyugtatóbb csend: ami itthon vesz körül a szobámban, miközben ezt írom.

Fotógaléria a 2008-as Szigetről
Kisvideók a 2008-as Szigetről

Korábban:

Sziget Fesztivál - Kilenc év után a tett színhelyén