Rendszerváltás közelről, belülről, alakítón - Pozsgay Imre Sárváron

Minden bekezdésben szerepel

Gróf István Évezrednyitó beszélgetési nyolcadik évfolyamának kezdőelőadására, ha az utolsó percekben is, de szinte megtelt a sárvári Nádasdy-vár díszterme. Mint az gyakran megesik hasonló témákban, krónikásként e sorok írója a legfiatalabb érdeklődő a rendszerváltást érett fejjel megélők, sőt a most 75 éves Pozsgay Imrével közel azonos korúak között. A hajdani MSZMP reformszárnya egyik vezetőjének életútját és érdemeit Gróf gyors szavakkal vázolta, ami támpontok nagyjából ismertek, fogadkozott is, hogy az illem úgy kívánja még egy ilyen ismert közszereplőnél is. Valóban nehéz olyan írást a rendszerváltásról keresni, amiben nemhogy nem szerepel a neve, de nem találkozunk vele szinte minden bekezdésben.

Megbillen a félkarú óriás

Pozsgay már jó ideje egyetemi tanár, biztonságot adó távolból-távlatból figyelve a politikát, adja elő féléves kurzus alatt több szemszögből megközelítve azt, ami abban a gyengén megvilágított teremben elhangzott. Már az első szavaiban benne volt a párhuzam, ami a ’70-es évekbeli Szovjetunió kihasználatlan helyzetét az olajárrobbanásban, illetve ami a mai grúz háborút és az amerikai hitelválságot illeti. A Nagy Testvér ugyanis nem tudott élni az előnyével, a „baráti országok”, így mi is, a világpiaci árat fizettük a tőlük érkező hordókért. Nem volt semmi más látszata ennek, csak a tehetetlenség. Fel is bátorodtak a hazai kritikus erők, érezni kezdték, hogy lassan eljön az idő a cselekvésre. Mert hiába a hazánkban állomásozó 110 ezer orosz katona, megroggyanni látszik a tartása a hajdani legyűrhetetlennek hitt monstrumnak. A kormány berkeiben ez azonban még sokáig nem érződött. Bár a magyar vezérkar azzal a sajátossággal bírt, amivel más nem, hogy voltak benne olyan racionálisan gondolkodók, akik gyökeresen mást akartak az addigi messianisztikus orosz szemlélet helyébe.

Háromféle csoportosulás volt. 1. Demokratikus ellenzék: a lengyel ’68 leverése óta léteztek. Bírálták a rendszert, akár a törvényesség keretein túlra is elmentek. Illegalitás, szamizdat kiadványok, ahogy ők hívták, a második nyilvánosság volt a megnyilatkozási módjuk. Szociálisból lettek liberálisok. 2. Népi-nemzeti irányzat: a 30-as évek népi irodalmába gyökerezik, elődeik Illyés Gyula, Kodolányi János, Németh László etc. Nemzeti sorskérdésekkel foglalkoztak, felelősség a határon túli nemzettársakért, a testi, lelki, szociális és egyéb hátrányoktól sújtottak segítése. „Milliméterről milliméterre tágítani a határokat”, vallották. Pozsgay ezek felé az első generációs értelmiségiek felé húzott. 3. Reformkommunisták.

Felgyűlnek az évszámok és a történések

1985: Lakitelek, 1987: A Beszélőben közzétett Társadalmi szerződés. Az MDF nyíltan ellenzéknek definiálja magát. Pozsgay ami eszközhöz jutott, mindet használta. A liberálisok mindmáig támadják a szimpátiája miatt. A lakitelki szervezkedésüket Kádár még elnézte, mondván, hogy huszonpár értelmiségi magántalálkozója nem sok vizet zavar, de azt már nem nézhette tétlenül, amit a Magyar Nemzetben közreadtak. Vizsgálat indult ellene, Pozsgayhoz azonban „nem lehetett nyúlni”, ezért a fegyelmijét agyonhallgatták, az elmarasztalási mód pedig a követőinek a pártból való kizárása lett.

1988-ban Kádárt leváltották, helyébe Grósz Károly lépett, aki alkalmatlan volt e posztra, de mert nem csinált semmit, ezért nem is hibázhatott. (Itt Pozsgay magyarázón megjegyezte, hogy még ekkor sem volt veszélytelen a mozgolódás. 840 ezer párttag volt az országban, nekik családjuk és a bürokrácia gépezetében is sok tízezren dolgoztak: közel hárommillió ember.) Feltételül szabták meg az önvizsgálatot és az őszinte jelentéstételt az egész pártállami korszakról. Grószék, látván a kialakulóban lévő történések-törekvések irányát, ki akarták az embereket zökkenteni a változás lehetőségének hitéből, hogy ne legyenek „hadra foghatóak”. Polgárháborút pedzettek, fehérterrort és hogy vér fog folyni az utcán. De hiába.

1989 beköszöntével sorjázni kezdenek az események. Januárban Pozsgay a Magyar Rádió 168 Óra című műsorában a korábbi ellenforradalmi megnevezéssel szemben népfelkelésnek nevezte 1956-ot. Aztán a tapogatózó taktika elvéve élve egy határmenti sajtóértekezleten kijelentette, hogy nem a mi feladatunk a más országokból rajtunk keresztül szökni akarókat visszatartani. Moszkva a kommunikációs csatornákon semmit sem reagált, viszont a magyar-ukrán határon hamarosan műszaki határzárat kezdtek építeni. Magukra zárták az ajtót! – derült fel Pozsgay, mikor ezt hírül vette. Innentől ha az oroszok támadnának, az intervenció és nem magyarságmentés volna.

Jött március 15-e. Majd hosszas egyezkedések után megkezdődnek a tárgyalások az Ellenzéki Kerekasztal kilenc szervezetével (Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, Fiatal Demokraták Szövetsége, Független Kisgazdapárt, Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája, MDF, Magyar Néppárt, Magyarországi Szociáldemokrata párt, Szabad Demokraták Szövetsége és a Kereszténydemokrata Néppárt).

Elveszített győzelmek

Itt le is zárhatnánk a témát – mondta Pozsgay, a legnagyobb hatású szimbolikus történés, Nagy Imre újratemetése azonban nem maradhat megemlítetlen. Addig viszonylagos csend volt, ez a kegyeleti esemény viszont megadta az utolsó lökést a rendszerváltásnak. Annak, amit ma alaptalanul gengszterváltásnak gúnyolnak. Elismerte, hogy számtalan elvesztegetett lehetőséget, vétett hibát leltározhatunk, de ez már mind csak a saját rovásunkra írható, nem vádolhatunk miatta semmi elnyomó hatalmat.

Új alkotmányra volna szükség, és nem azért, mintha ez egy sztálinista alkotmány volna, talán csak a főváros neve egyezik a két szöveg között. Elsiettük ugyanis, egy az egyben lemásoltuk a nyugati mintát. Nem készítettünk nemzeti vagyonleltárt, nem szabtuk meg, hogy adósságteher nélkül lépjünk át a függetlenségbe. A nemzeti szuverenitásunkat aprópénzre váltottuk a mindenáron való privatizációval. A győzelmeinket is elveszítettük – jegyezte meg keserűen Pozsgay. Elég csak a mostani Orbán-Fodor tárgyalásokra gondolni, ahol a szabad demokraták elnökének az egyik alapfeltétele, hogy kétharmados többségük esetén Fidesz nem nyúl hozzá az alkotmányhoz. Ahogy a rendszerváltáskor, a liberálisok most is kizárólag a saját fennmaradásukat féltve, és nem az ország javát tekintve cselekszenek – állapította meg Pozsgay.

Kérdések, válaszok

Gróf István kezéből előkerült az a bizonyos 1987-es Magyar Nemzet egy megsárgult példánya. Lám, már ez is történelmi léptéket kapott – jegyezte meg nevetve az MDF-es politikus –, azt hittem, csak jóval régebbi lapokkial történik ez. Azzal kérdezési lehetőséget adott a hallgatóságnak. A legérdekesebb kérdés a köztársasági elnökségére vonatkozott, hogy „miért szúrták hátba?”

Nem bocsátották meg a nemzeti elkötelezettségem – mondta Pozsgay. Azt terjesztették róla, hogy a pozícióba kerüléssel titkon az MSZMP átmentése a célja. A lengyel Szolidaritás leverésében komoly szerepet vállaló Jaruzelski tábornokhoz hasonlították. Véleménye szerint a nemzeti elkötelezett patriótát félték benne és nem a kommunistát. A FIDESZ-SZDSZ arra hivatkozva, hogy a parlament nem legitim, nem írta alá, hogy a nép döntsön a köztársasági elnök személyéről. Az úgynevezett „négy igenes” népszavazás is csak egy valódi kérdést tartalmazott, a többi három okafogyottá vált, mivel akkorra már megvalósultak.

Pozsgay megvallotta, hogy a mai közéleti viszonyokról nem szívesen beszél. A liberálisokat azonban láthatólag nagy kedvvel szapulja. Megvonja tőlük a létalapot, mondván, már minden alkotmányos garancia, nincs olyan párt, ami ne azokat az elveket vallaná, amit ők a saját specifikumuknak tüntetnek fel. A legfőbb céljuk a nemzeti vagyon szabad prédává tétele. Amerika, a leginkább gazdasági alapokra helyezett ország például a napokban államosította a piacvezető biztosító 80 százalékát, 1945-ben meg az összes háborúból hazatért katonát állami költségen iskoláztatta be.

Sikerült az idősebb Bushsal, a pápával, Margaret Thatcherre és még sok más ország vezetőjével találkoznia, de Gorbacsovval soha. Kiderült, hogy a KGB-től kapott egy levelet, amiben azt javasolták az utolsó szovjet első embernek, hogy a Pozsgaytól óvakodjon. Talán féltették, hogy felforgató eszmékkel találom bombázni – vonta meg a vállát az egykori politikus. Gorbacsovnak amúgy két nagy érdeme volt – mondja aztán –: javító buzgalmában kibillentette a rendszert az egyensúlyi pontjából, illetve lefogta a szovjet hadsereg kezét.

Bár Pozsgay többször is megjegyezte, hogy nem kíván aktuálpolitikáról beszélni, csak nem állta meg. Nem tartja kiútnak a válságból a kormányváltást. Ez az olasz példára hivatkozva mondja, ahol a második világháború vége óta több kormány volt, mint ahány év azóta eltelt. Ahogy a jelenlegi „parlamenti kreténséget” sem, ami a társadalom atomizálását, az emberek közti szolidaritás szétverését propagálja. Vissza kell tenni az államot a szolgálati helyére – adta ki végül a jelszót.