A Kis-Balatonról sokat hallottunk már, előbb az iskolában, később meg a hazai természetfilmekből, de közelről még sosem láttuk. Pár napos balatoni tartózkodásunk befejeztével végre – úgy, ahogy – pótoltuk ezen elmaradásunkat.
A Kis-Balaton a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része,
és mint ilyen, legtöbb része csak előzetes bejelentés alapján, vezetővel látogatható. Minthogy ennyire azért nem gondolkodunk előre, a magunk részéről két olyan helyszínt céloztunk be (a Bivalyrezervátumot és a Kányavári-szigetet), ahová simán bejutni.
A Balaton déli partjáról Szombathely felé tartva igyekeztünk kicsit körülnézni, így először a 7-esen lementünk Zalakomárig, onnét észak felé fordultunk, majd le egy mellékútra, így értük el
a kápolnapusztai Bivalyrezervátumot.
A telepen a Magyarországon őshonos bivaly fennmaradásán, génállományának megőrzésén is dolgoznak, de egyáltalán nem mellékesen a faj bemutatásának központja. A Bivalyrezervátum egész évben látogatható, reggel 9-től sötétedésig. Belépődíj: 500 Ft, kedvezményes 400, gyerekeknek 200 Ft.
A rezervátumban először egy, a Kis-Balaton élővilágát bemutató kiállítást nézhet meg a látogató. A parkban egy istállóépület egyik felében bivalytörténeti (ez a szó egészen mellbevágó így leírva, de hát ez az igazság!) kiállítás van, a másikban meg az állatok téli lakhelye. A területen sétaút vezet körbe, megszakítva pihenőhelyekkel, távcsöves kilátópontokkal (távcsőről magunknak kell gondoskodni), és informatív táblákkal, például a bivalyok táplálkozási szokásairól, ami nagyjából a fele napjukat ki is teszi. Ezen a ponton a újabb nyelvi csemegére bukkantunk, a bivalygulyára. Vajon hány olyan magyar szó van, amiben kétszer fordul elő az ly?
A bivalyt amúgy a városi gyerek is könnyen felismeri,
kizárásos alapon, mert a rezervátumban rajta kívül csak ló van meg szürkemarha. Amelyik nem nyerít és nem szürke, az a bivaly. Verőfényes délelőtt jártunk köztük, az állatok békésen tespedtek a fák alatt, tőlünk szinte karnyújtásnyira. Félni nem kell tőlük, alapvetően jámbor teremtmények, meg különben is áram van a drótkerítésben. A szürkemarhákra ugyanez vonatkozik, egészen jól elvannak magukkal az árnyékban, a lovakat meg rendesen elkülönítették.
A bivalyt a környéken kívül-belül megismerhetjük, hiszen - ahogy a belépéskor a kezünkbe nyomott szórólapról kiderült – a balatonmagyaródi Maximilián Tóvendéglő étlapján szerepel bivalypörkölt dödöllével, rostonsült bivaly hagymakarikákkal, bivalysült vörösboros aszaltszilvás barnamártással… Nekünk még korán volt az ebédhez, inkább továbbmentünk, vártak a madarak.
A másik kis-balatoni megállónk a Kányavári-sziget,
ami a Balatonmagyaród és Zalavár közötti útszakaszról közelíthető meg, nem árt előre kinézni a térképen, hogy hol kell lefordulni, mert tábla csak az utolsó pillanatban jelzi. A terület korlátlanul, ingyenesen látogatható, fizetni csak a parkolóért kell, 200 forint/óra, de gyakorlott túrázók letehetik a kocsit valamelyik faluban is.
A szigetre vezető híd önmagában is látványosság, van, aki szerint az ország egyik legszebb hídja. Még nem láttuk mindet, de a fahidak között bőven lehet befutó.
A Kányavári-szigeten alakították a Búbos vöcsök tanösvényt,
ami kb. két kilométer hosszú, és lassú tempóban másfél óra alatt járható körbe. A szúnyogveszély miatt nyári göncben, riasztószerek híján ezt a körbejárást kihagytuk, elmentünk egy darabig, majd vissza, a nagyjából középen álló kilátóhoz. A sétaútnak egyébként tizenhárom állomása van, az ezeken elhelyezett tablók a Kis-Balaton madárvilágát mutatják be, mindegyik egy-egy külön csoportot (énekesmadarak, parti madarak, ragadozók, stb.). A Kis-Balaton madárvilága, azt mondják, mindig is különleges volt, aminek jó része az itteni mocsarak 1922-ben megkezdett lecsapolása után is megmaradt. A 14750 hektáros területet 1979-ben vették fel a nemzetközi jelentőségű vadvizek jegyzékébe, eddig közel 250 madárfajt figyeltek meg a Kis-Balatonnál, és rajtuk kívül is számos ritka faj talált itt menedékre (pl. a patkányfejű pocok, a lápi póc, a réti csík).
Gém over
Lehet, hogy tényleg végig kellett volna menni, hogy valami különlegesebb madarat is lássunk, de ahogy mondtam, nem úgy voltunk öltözve, így be kellett érnünk néhány vadkacsával, hattyúval meg vízityúkkal. Mondjuk, amilyen urbánus vagyok, ez volt az első vízityúkom. A tanösvény jelképe, a búbos vöcsök nem mutatta meg magát, ahogy a pocgém, a bölömbika, a kormorán, a nagykócsag vagy a kanalas gém sem. Bölömbika ugyan volt kitömve, még a Bivalyrezervátum fogadóépületében, de az valahogy nem az igazi. F. persze megmondta előre, a turisták jobban kíváncsiak a madarakra, mint fordítva. Viszont, még ha pocgém nélkül is, de legalább kint voltunk a természetben…