Rúzsa Magdi jobban néz ki, mint valaha. Ráadásul nem is a Budapesten dizájnolt műénekesnő formáját hozta hétfő este Szombathelyre, hanem a magyar-jugoszláv vonalat. Boban Markovics átadta a stafétabotot Marko fiának, de így is majdnem unalmas koncertet adtak. Végül az utolsó húsz percben bravúrosan sikerült fordítaniuk. .
Rúzsa Magdi jobban néz ki, mint valaha. Ráadásul nem is a Budapesten dizájnolt műénekesnő formáját hozta hétfő este Szombathelyre, hanem a magyar-jugoszláv vonalat. Boban Markovics átadta a stafétabotot Marko fiának, de így is majdnem unalmas koncertet adtak. Végül az utolsó húsz percben bravúrosan sikerült fordítaniuk. .
Rúzsa Magdi jobban néz ki, mint valaha. Ráadásul nem is a Budapesten dizájnolt műénekesnő formáját hozta hétfő este Szombathelyre, hanem a magyar-jugoszláv vonalat. Boban Markovics átadta a stafétabotot Marko fiának, de így is majdnem unalmas koncertet adtak. Végül az utolsó húsz percben bravúrosan sikerült fordítaniuk. .
„Mikor kezdődött?” – kérdezem kissé meglepetten 7 óra 20–kor a sportházban az egyik ismerőst, mikor látom, hogy Boban Markovics és csapata már vígan fújja a színpadon a rezet. Nem szoktuk meg, hogy a koncertek időben kezdődjenek, és így jár, akik eleve a késére aspirál. Szerencsére körülbelül csak öt percről maradtam le, és mint hamar kiderül, a veszteség a kalkuláltnál is kisebb, mert a szerb zenészek – legalábbis a koncert elején – valahogy nem találják a helyüket.
Voltam én már olyan Boban Markovicson, ahol az első negyedóra múlva az ember azt hitte, ezek a kis fekete köpcös emberek a csillogó trombitájukkal a Földre fújják az összes angyalt az égből, de ez a veszély most nem fenyeget. A két Markovics fújja, ahogy kell, felreppen a katicabogár is (Bubamara, csakhogy a nyelvi műveltségemet is fitogtassam), de az egész nem túl izgalmas. Főleg így sokadszorra.
Úgy is fogalmazhatunk, van idő az elmélkedésre. Például arra, hogy mennyire egy kaptafára készültek a Boban Markovic Orkestar zenészei, mintha csak úgy válogatták volna össze őket, hogy a fekete ábrázat mellett kritérium legyen az alacsony termet és a terebélyesedő has, mely fölött barátságos tekintet és a széles vigyor a kötelező tartozék.
A két főnök egységesen farmert és fehér inget visel, ám az idősebb barna, a fiatalabb fehér hegyes orrú cipőben nyomja. „Te melyiket hordanád, ha egy szerb rézfúvós zenekar főnöke lennél?” – kérdezem magamtól, és hezitálás nélkül a fehér mellett teszem le a garast.
Lehet, a fehér cipő a főnökség jele, mindenesetre a tiszta sor, hogy már a fiú a zenekar első embere, jön, megy, intézkedik, instruál, frontembereskedik. Néhány kilóval ő is több, mint négy évvel ezelőtt a Savaria Karneválon. Egyébként komoly, családos ember, ahogy arról a hazai bulvármédia is beszámolt, nemrég volt az esküvője. Állítólag nem volt egy visszafogott buli.
Közben azért alkalmanként elindul a tánc a színpad előtt, a magyarok valamiért az átlagnál jóval fogékonyak erre a balkáni örömzenére, aminek több olvasata is lehet, mindenesetre szerintem sokkal jobb, ha ez a „mindegy hogy keresztelő vagy temetés, csak buli legyen” sírós-nevetős hangulat kapja el az embert, mint a skandináv csirkedaráló 666-os metál.
A sportház egyébként jócskán tele, a székek szinte mindegyike foglalt, és a küzdőtéren úgy kétszáz ember van. Összesen nyolcszázan lehetünk – tudjuk meg, ami azt is jelenti, a buli rentábilis, azaz a városnak egy árva fillérébe nem került. Nem elhanyagolandó szempont.
Rúzsa Magdi a koncert felénél érkezik a színpadra, hogy aztán öt-hat szám erejéig maradjon ott. Ugyanis nem önálló koncertet ad, hanem afféle Boban Markovic Orkestar-énekesnő funkcióban üzemel. És ez megnyugtató. Nincs jele a röhejes Megasztár-jelmezeknek, a rákényszerített daloknak és szerepeknek, a csaj a korai önmagát idézi, ahogy egymás után énekli a szerb dalokat, melyek hol sírni, hol a csillagokat lerúgni késztetik a hallgatókat, de leginkább a kettőt egyszerre. Mindemögött szépen megbúvik az általános Jugoszlávia-hangulat, mely annyira ismerős az egykori otthoni nyári konyhából, amikor nagyszüleim esténként befogták a „Novi Sad” rádió dallamait. Közben menetrend szerint érkezik a Djurdjevdan, hogy bevigye azt a bizonyos gyomrost és a kapja el két marokkal a torkot.
Az énekesnő egyébként nemcsak zeneileg, nőként is formában van. Karcsú, szép és harmonikus jelenség, sokkal inkább, mint amikor tavaly Mariborban láttuk.
Rúzsa Magdi távozása után ismét leül a hangulat, már nagyjából elkönyvelem, hogy ez egy ilyen fékezett habzású koncert lesz, amikor hirtelen elkezd működni a dolog, a számok túlmutatnak az illedelmes, divatos és jól nevelt világzene díszletein, a zenészekből kezd előbújni az igazi Balkán. A közönség is megérzi a „vérszagot”, egyre többen ropják a színpad előtt, és mire éppen lemenne a két Markovics, már más világ van. Így aztán lemennek, majd visszajönnek, fene se tudja, hogy hányszor, mert van úgy, hogy a zenekar fele fent marad, mire lemenne, a másik fele éppen visszajön.
Teljes a káosz, Boban Markovics a Gas Gas című dal refrénjét igyekszik megtanítania a közönségnek, nem könnyű, mert Szombathely csak kicsit Balkán. De lassan azzá teszik. Látszik a szemükön, hogy élvezik, ezért fújják, mint a veszedelem, ami miatt még jobban élvezik, így még jobban fújják.
Pár angyalt azért kifújnak az égből.
Értékelés: 7/10
Képgaléria a koncertről.