Második interjúnkban a Japánt megjárt koncertmesterrel ismerkedhetnek meg az olvasóink, akire annyira nagy hatást tett az ázsiai ország, hogy utána két évig nem volt kedve itthon zenélni. Popa Gergely máig Győrben él, de szereti Szombathelyt. Elmondja, hogy miért.
ALON: Mikor és hogyan derült ki a zenei tehetsége?
Popa Gergely: Hat évesen kezdtem el hegedülni, de megmondom őszintén, nem emlékszem, hogy pontosan mi adta meg a kezdőlökést. Olyan történettel, ami általában minden kollégának ott lapul a zsebében, hogy „és akkor anyukám bejött a konyhába és látta, hogy én ott a fakanállal hegedülők”, én sajnos nem szolgálhatok. Annyiban viszont egyszerű a felállás, hogy az édesapám zenész. Úgy nőttem fel, hogy Ő folyamatosan hegedült körülöttünk. Általános iskola mellett elvittek egy zeneiskolába, ott vissza kellett tapsolni két tempót vagy valami hasonló feladat volt, és akkor elkezdtem hegedülni tanulni. Így tett két testvérem is, mindhárman zenészként kezdtük. Amikor aztán jött a középiskola, egyértelmű volt, hogy a konziba megyek, és a konzi végén szintén egyértelmű volt, hogy a Zeneakadémia irányába érdemes továbbindulnom.
Hogyan vezetett tovább az út Dvorák f-moll románca felé - amivel a Savaria Szimfonikus Zenekarban október elején bemutatkozott?
1998-ban volt egy Weiner Leó országos kamaraverseny a Zeneakadémián, amit megnyertünk hegedű-zongora szonáta kategóriában. Akkoriban már hívtak néha kisegíteni a Rádiózenekarba. Vásáry Tamásnak, az akkori karnagynak játszottunk a partneremmel a verseny előtt. Miután megnyertük, az alkalmankénti kisegítésből folyamatos munka lett. Fél évvel később volt próbajáték náluk. Elmentem és megkaptam az állást. Rá egy évre érkezett a japán meghívás egy kinti zenekarhoz, ahova mindig időszakokra hívtak meg: három hétre, egy hónapra, illetve két-három hónapra. Aztán annyira felgyűltek a meghívások, hogy felmondtam a Rádiózenekarnál, hogy Japánban dolgozhassak. Ez négy évig tartott, 2000 és 2004 között. Amikor aztán vége lett és hazajöttem, akkor úgy éreztem, hogy a zenélést itthon nem szeretném folytatni. Két évre teljesen kiléptem a zenészlétből. A két rendszer közötti óriási különbség miatt, hogy ott milyen flottul működnek a zenekarok és az egész zenei élet, itt meg döcög az egész rendszer, olyan légüres térben találtam magam, hogy egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy zenéljek. Olyan ez, mintha hirtelen le kéne cserélnem a gyönyörű, kedves és odaadó társamat egy olyanra, aki szinte mindenben az ellenkező pólust képviseli. Ilyenkor az ember inkább egyedül él.
Mi történt, hogy mégis úgy döntött, hogy folytatja a zenélést?
Egy véletlen folytán visszahívtak az életem első munkahelyére, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarához 2006 végén. És akkor levettem a szekrény tetejéről a hegedűt. A kihagyott két évben egy koncertem volt mindössze. Különben ki se nyitottam a tokot. Utólag azt mondom, hogy ez a kihagyás a hasznomra vált. Az újrakezdéskor konstatáltam, hogy a két év kiesés bizony nagy idő. Sokat felejtettem, és akkor eldöntöttem, hogy minden próbajátékra, minden megmérettetésre el fogok menni, ami csak adódik, hiszen aláírtam egy kétéves szerződést a rádiónál és újra a maximumot szerettem volna kihozni magamból. Rögtön az első próbajáték itt volt Szombathelyen. Ez úgy 2007 májusában lehetett. Lejöttem, és ajánlottak egy fél állást. Innen datálódik a szombathelyi létem.
Hogy tetszett Japán?
Csak jókat tudok róla mondani. Számomra az elejétől kezdve élmény volt minden ott töltött perc. Ha nem egy interjúra ültünk volna le, akkor hosszan mesélhetnék. Ha világot járt honfitársaimmal beszélek, akkor mindig elmondják, hogy nálunk itthon nagyon nem működnek dolgok, máshol meg valahogy mégis. És ha van egy ország, amiről ez igazán elmondható, akkor az Japán. Az az ország az ellenkező előjelű tükörképe a miénknek. Kevesebb tehetség, kevesebb kreativitás, kevésbé rugalmas struktúrák jellemzik, amit viszont szigorú maximalizmus, fegyelem és odafigyelés ellensúlyoz, visz sikerre. Japánból nézve sok kis bosszantó problémából állnak a mindennapjaink. Elég csak kimenni az utcára és rálépni egy cigarettacsikkre, bemenni egy boltba és száraz a pogácsát vásárolni, a tej pedig savanyú, vagy hogy másnap minden máshol van a polcon és nem tudok ugyanoda nyúlni érte. Vagyis a biztonság, a kiszámíthatóság az egyik oldalon, a másikon pedig a mindenkitől elvárt maximális teljesítmény. Ez hiányzik itthon. Látszólag lényegtelen apróságok, de nálunk olyan tömegben fordulnak elő, hogy az életminőség rovására mennek. Annak idején azt mondtam az ismerőseimnek, hogy kötelező lenne minden magyar embert legalább fél évre kiküldeni Japánba. Úgy, ahogy ők is szinte kötelező jelleggel tanulnak és járnak külföldre.
Túl a fentieken, mi jelenti egy zenésznek Magyarországon a legfőbb problémát?
Nincs mire támaszkodnunk, nincsenek kézzel fogható elvárások. Sok a szabályozatlan kérdés, stb. Az egyik városban így, a másikban úgy, ahogy a különböző zenekaroknál is ez az általános helyzet. Ez a fene nagy szabadság valahol már káoszba fúló szabadosság. Érdektelenség. Nem a zenekari zenészek, a bármilyen zenészek, vagy az állampolgárok többségének oldaláról tapasztalom ezt, hanem leginkább rendszer hibájának érzem. Kiforratlan és leginkább átgondolatlan. Egy egyszerű munkavállalótól vagy alkalmazottól nem elvárható, hogy magától tudjon egy alapvetően rossz rendszerben jól működni. Abban a pillanatban, amint bárhol megjelenik egy olyan vezető, akinek fix elképzelései vannak az adott területről, az rögtön kilóg a sorból, és valahogy nem tudjuk a saját kirakósunkba beilleszteni. A mi rendszerünk, és ez országos probléma, pont ott köt kompromisszumot, ahol tilos, és fordítva. Ez persze még véletlenül sem jelenti azt, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Mi a véleménye Szombathelyről?
Mind a mai napig nem élek Szombathelyen. Egészen két héttel ezelőttig a Rádiózenekarnak is tagja voltam. A náluk aláírt szerződés most novemberben járt le. Párhuzamosan dolgoztam a két együttesben. Ez azt jelenti, hogy úgy osztottam be a munkámat, hogy a hónap első felében Budapesten dolgoztam, a másodikban pedig Szombathelyen. Miközben Győrben élek. Onnan ingázom. A mindennapi várost még annyira nem ismerem, hogy véleményt tudnék alkotni róla, magát viszont a város fekvését, építészetét, a rendszert, amiben felépült, azt jobban szeretem Győrnél. Például itt vannak körutak, tehát egészen más az elrendezés mint Győrben. Nagyon tetszik. Talán emlékeztet Pestre, ahol fölnőttem. Győrben előfordul az emberrel, hogy elindul az egyik irányba és öt perc után azon kapja magát, hogy vége van a városnak, legalábbis a belvárosnak. Szombathely bár kisebb, de mégis a végtelenség illúzióját nyújtja ezzel a kis trükkel. Itt ha sétálgatni indulok, akár négy-öt kört is megtehetek anélkül, hogy kikerülnék a város szívéből. Vannak ilyen praktikus szempontok. Már rég nem lennék itt, ha nem érezném jól magam. Azt nem mondom, hogy könnyű beilleszkedni, de a kollégáim az első perctől fogva nagyon kedvesek és segítőkészek.
Meg lehet élni csak zenélésből?
Először azt kéne definiálni, hogy mit jelent az a szó, hogy megélni. Mit értünk pontosan alatta. Ugyanis mindenkinek mások az igényei. Ha nekem célom, hogy az életem során vegyek egy ingatlant, vagy építsek egyet, ami száz százalékban az én tulajdonomba kerül, mielőtt meghalok, továbbá családfenntartó legyek legalább két gyerekkel, akiket taníttatok, a családdal ráadásul el tudjunk menni nyaralni, amihez kell egy autó is – akkor bizton állíthatom, hogy ezt ma Magyarországon, zenészként a Budapesti Fesztiválzenekaron és a Nemzeti Filharmonikus Zenekaron kívül sehol nem lehet megtenni. Főleg akkor nem, ha egy önkormányzati fenntartású zenekarról beszélünk, ahol a zenészek közalkalmazottak és a közalkalmazotti bértábla alapján fizetik őket. A probléma azonban nem csak ez. Ha a zenélés mellett tanítok, akkor már feleződik az energiám, akkor nem lesz száz százalékos a zenekari munkám. Vagy ha ez a kettő mégis száz százalékos lesz, akkor a családommal nem tudok eleget együtt lenni. És már el is érkeztünk az általános itthoni problémához, miszerint mindenki legalább öt végén égeti a gyertyát. Részemről mindez prioritási kérdés. Mindenki maga dönti el, hogy a fent felsoroltak közül „vagy-vagy”, esetleg „is-is-is” alapon válogat és azt is,hogy milyen árat fizet érte.
A szabadidejében milyen zenét hallgat szívesen?
Általában azt a produkciót, amire készülök. Nekem a szabadidőm így telik. Nálunk, zenészeknél szabadidő tulajdonképpen nincs, vagy ha mégis van, akkor az az a nem aktív idő, amikor felkészülünk a következő produkcióra. Ilyenkor azt adott zenéket hallgatom, a zeneszerzőről olvasok könyveket, vagy az általa írt tanulmányokhoz,tankönyvekhez próbálok meg hozzáférni és ezáltal minél közelebb kerülni az adott műhöz. Ez egy hallatlanul érdekes és nagyon-nagyon informatív szabadidőtöltés. Különben pedig ha vezetek, akkor általában kereskedelmi rádiókat hallgatok. Valójában mindenevő vagyok. Van persze egy pont, aminél azt mondom, hogy erre nekem nincsen szükségem. Be kell látnom, hogy a könnyűzene bizonyos válfajai, amik a fiatalok körében manapság nagyon divatosak, azok, hogy finoman fogalmazzak, nem adnak annyit, hogy hosszú távon hallgassam őket. De ami például most a háttérben megy [egy dzsesszes alapú, vokális felvétel szól – a szerk.], az bármikor jöhet. A műfaj nem számít, csak a minőség. Konkretizálva a dolgot: Pat Metheny Group gyakori vendég a lejátszómban. Tőlük sok lemezem van. Gyerekkoromban nagyon szerettem az ABBÁ-t. A szüleimnek nagyon kedvencük volt a Bee Gees. De például nagyon szerettem a The Carpenters énekesének hangját is.
Mi az a pillanat a pályafutásában, amire a legnagyobb örömmel emlékezik?
A korábban már említett Vásáry Tamással játszottuk a Pisztráng-ötöst a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Vásáry a rádiózenekari tagok közül választott ki néhányunkat. Évszámot nem tudok mondani, mert e téren nagyon rossz vagyok.
Mi a legnagyobb álma, amit zenészként el szeretne érni?
Álmokról lehet beszélni, tervekről már kevésbé. Részemről a tervek mostanság már arra korlátozódnak, hogy mindig megpróbálom az éppen aktuális projektet, zenei produkciót száz százalékon hozni. Ha pedig lehetőségek adónak, szakmai kihívások, akkor azokat elfogadom, és kihívásként kezelve őket, igyekszem a maximumot teljesíteni. Talán szomorúan hangzik egy 34 éves ember szájából, de nem tudok hosszú távú tervekről beszélni olyan körülmények között, amikor tulajdonképpen maga a zenészlét kérdőjeleződik meg. Akár hetente vagy havonta. Ha intézményfenntartóként azzal a problémával szembesülnék, hogy egy iskola, egy öregek otthona, egy kórház és egy zenekar költségvetését kell csökkentenem – akkor valószínűleg én is azt mondanám, hogy kezdjük el a zenekart nyirbálni. De mivel én zenekari tag vagyok, ezért azt mondom, hogy ez a nyirbálás az én életemre olyan hatással van, hogy például egy ilyen kérdésre, hogy mik az álmaim és a hosszú távú terveim, nem igazán tudok racionális választ adni. Nevezzük őket inkább csak álmoknak.
A közeli vagy a távolabbi jövő azért csak tartogat valamit, amiért érdemes újra és újra hegedűt ragadnia?
Annyi bizonyos, hogy a következő időszakra is tervezek külföldi munkákat. Most már nem tartanám szerencsésnek, ha elköltöznék, de fontosnak érzem, hogy minél többet dolgozzak az itthonitól eltérő környezetben. Az ideális persze az volna, ha itt, Szombathelyen tudnánk egy olyan vágányra állítani a zenekart, ami minden szempontból egy folyamatos fejlődést jelent. És amit olyan sokat hallottunk az igazgatóválasztások kapcsán is: a geopolitikai helyzetünket kellene kihasználni. Ami azonban nem egyszerű, mivel ahogy nálunk, úgy Ausztriában is válság van, vagy Olaszországban is.
Az elmúlt évek során ebben a zenekarban olyan minőségű munka folyt, amit megmutathatunk és igenis meg kell mutatnunk külföldön is. Azt gondolom ugyanis, hogy Magyarországon nemcsak a Budapesti Fesztiválzenekar és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar teljesítménye számottevő és kitüntetett figyelemre érdemes. Amit a Savaria Szimfonikus Zenekar letesz az asztalra, azt is büszkén lehet vállalni mind Magyarországon, mind pedig külföldön. És remélem, még sokáig így lesz.
Korábban:
Bemutatkozik a Savaria Szimfonikus zenekar - Juhász Tibor, harsona - szólamvezető