Pop-art és kora: Interaktív lemezborító-kiállítás a Képtárban

Csütörtök este: A megnyitó

Kétszer végigérve a termen, az előtérben mozgolódás támad. Mindenki afelé sorolódik. A mikrofon mögött két vezető, a Képtáré és az Anima Sound Systemé.

Ez utóbbi, Prieger Zsolt, a mértéktartáságában alapos tárlatmegnyitó beszédében a kiállítás által felölelt korban, a századunkban először megeső, azon szerencsés egybeesést üdvözölte, hogy a pop és a magasművészet találkozott. Számba vette ebből kiindulva az adott fogalomkörben szóba jöhető relikviákat és a hozzájuk kapcsolható élmények sorát. Így a maga ’66-os születésével is boldogan merül bele e tíz év, illetve az utána következő évtizedek teljes életfelfogást átformáló zenei pezsgésébe. Kihangsúlyozta továbbá, hogy bár úgy tűnhet, de a mai idők sem termelnek ki több egyszer használatos szemetet, se kevesebb unikális, zenetörténeti alapvetést.

A verniszázson e beszédet követően fellépett a pesti, e kortól is megihletett, de valahogy mégis túl mainak tetsző Ultra. A lemezjátszók-trombita + a klasszikus énekesnős felállásban táncoltatni kívánó csapat azonban inkább csak zavarba hozta a közönséget. Nem tudván ugyanis, hogy mit kellene reagálni rá, az csak itta a borát, és szemmel itta fel a zenét. Pedig az igazán nem az arra valló jegyekben bővelkedett. Inkább illett volna a jelenlévők korátlagánál egy generációval korábbiak elé Oladon.

A kiállításról pediglen

Tudjuk: a pop-art Andy Warhol „gyári” futószalagokon szakmányban gyártott, hétköznapi tárgyak művésziesítésével és főképp a szitanyomataival vette kezdetét. A lényeg az volt, hogy az egyediségről áttevődött a szerep a sokszorosíthatóságra. Azaz megtörtént a hétköznapok beemelése az elitista, lepisszegő könyvtárhangulatot árasztó múzeumokba. A művészi képek pedig a reklámszatyrokra másolódtak.

Jelen kiállításról csak nagy vonalakban mondhatók el a fentiek. Persze a pop-art szitanyomatai több plakáton, lemezborítón is visszaköszönnek ránk. De ugyanilyen mértékben, fellelhetőek ezen kor LSD-mámorát leginkább megjeleníteni képes, pszichedelikusan agyonszínezett, többnyire éppen fröccsenési állapotban megjelenített, de a montázstechnikát is előszeretettel alkalmazó képi világ. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a figurák, amik a Beatles Sárga tengeralattjárójának rajzfilmjében léteztek, a kiállítás több elemén is fellehetőek.

Az önkényes korszakhatárokat betartva így kiemelhetünk több nevet, amik a mai kor gyermekének alig mondhatnak bármit is, a kiállításon azonban esetleg megállításra késztetheti őket is. Tehát az angol nyelvűek: Frank Zappa, Beatles, Kring Crimson, Emerson, Lake & Palmer, Iggy Pop and the Stooges, Led Zeppelin, Jethro Tull, Pink Floyd. Különösen ajánlott irigykedni az utolsó három gazdájára. És a magyarok: Omega, Illés, Koncz Zsuzsa. Mindkét szintéren jeleskedőkhöz kapcsolódva fellelhetünk imitt-amott néhány ereklyét is: újságkivágatokat, fotókat, Beatles-bibliát, autogramokat, giccsesnek tűnő vázát, tálat etc. Sőt még egy kismotort is, amit Kozma úr élve az alkalommal meg is lovagolt.

A kiállítás másik vonulatát képezték a plakátok, amelyek a korban a tulajdonképpeni egyetlen lehetséges „céget” reklámozták, pl.: Malév, Biztosítás, Fabulon. És ha már falragasz, akkor mozi! Elégedetten nyugtázhatjuk, hogy a „baráti” országok és a velük koprodukcióban készült filmtermésben is fellelhető a tudatmódosítás valóságtorzító és egyszerűsítő élménye. De a „burzsoá” nyugat olyan remekei is a közéjük vegyültek, mint Antonioni Éjszakája, A legyek ura, Fellini Rómája és Édes élete, My fair lady, Brigitte Bardot etc. Repes tőlük a filmbarát lelke, hogy az eredeti, bár páréves késéssel a hazai gyöngyvásznakra is eljutottak az ilyen gyöngyszemek.