Szombathelyiek küldetése Erdélyben - részletes úti beszámoló

Otthonról hazaérni

December 3-án utaztunk. Ha egy héttel korábban jövünk, a hegyek puha hóbundában vártak volna minket. De levetették mire mi jöttünk, mert igen melegük lett. Talán jobb lett volna a havas táj. Nem csak azért, mert Erdély ilyenkor a legszebb (bár mindig a legszebb a világon, számomra mindenhogyan), hanem mert a hó elleplezte volna a fájón kopaszra borotvált hegyoldalak látványát. Nem csak a természetet szerető számára fájdalmas látvány ez, ma már mindenki tisztában van a tarvágások következményeivel.

A Nyárád-mentébe érve mindig nagyot dobban a szívem, hiszen itt töltöttem gyermekkorom minden nyarát. Érdekes ez, az agy még el sem indítja az emlékeket, de a szív már igen, és hirtelen rátör az emberre egy íz, egy hang, egy illat. Talán ezek az emlékek vannak a legmélyebben a lelkünkbe ivódva.

Már este kilenc óra volt, mire Fintaházára érkeztünk. Finom vacsorával vártak minket Béla bácsiék, lányuk Szombathelyen él, innen az ismeretség. Olyan szépen eltöltöttük az időt, hogy bizony éjfél volt, mire Szovátára értünk. A hatalmas székely kapu nyitva volt, mutatva: várják a vendégeket a Szent Ferenc Alapítvány itteni házába, de minden lakás ablaka sötét volt már. Szegény Lengyel Janit telefonon ébresztettük, hogy hát itt volnánk… Gyorsan ágyba dőltünk, mert másnap korán reggel volt ébresztő.

Reggeli után kiraktuk a Szovátára szánt adományokat, azután Szolokmába mentünk. Annyit feltétlenül el kell mondanom erről a kis faluról, hogy talán 300-an, ha élnek itt. Magyar falu, nincs egy román család se. Nem esik a főút mellé, sőt, elég nehezen járható földút visz be. De olyan szép hely, benn a hegyek között, hogy megéri magunkat beküzdeni. Míg tavaly a teherautó a hóban akadt el, idén a nagy sárral küzdöttünk Ebből a faluból származik a szombathelyi református lelkész, Jakab Bálint. A három kilométerre levő Siklódon született a nagyanyám. Én Pest megyében nőttem fel, egy évtizede élek Szombathelyen, szokták mondani, kicsi a világ. És benne egy kicsi Szolokma, kicsi iskola, kevés kicsi magyar gyermekkel. Patak fut az út mellett, az iskola épületéhez kis fahídon kell átmennie az autóknak. Nem tudtak az érkezésünkről, igazi meglepetések vagyunk az idén. De annál nagyobb az öröm, és míg behordjuk a dobozokat, könyvespolcot, ruhászsákokat, némi beszélgetésre is van idő. A játék jókor jött: az óvó néni a saját gyermekei játékaiból vitt már be, hogy legyen valami az ovisoknak. Az iskola egy óvodás csoportból, és egy osztálynyi összevont alsó tagozatból áll, a felsősök már a közeli Makfalvára járnak át. Kevés a gyerek, öregszik a falu, a fiatalok elmennek, egyre kevesebb a születés. Sajnos, az anyagi helyzetük is tragikus, az önkormányzatnak még talán 2-3 havi kerete van a tanító néni és az óvó néni fizetésére. Az állapotokat a mellékelt fotók majd jobban megmutatják, mint azt én el tudnám mesélni. Hiába tele a busz adományokkal, amikor kipakolunk, bizony mindenhol úgy érzem: kevés. Több kellene, de sajnos egyre nehezebb. Nehéz összegyűjteni, mindenki csak a ruhákat hozza, amiket már megunt, kinőtt. De kellene a játék, a mesekönyv!

Devecsery László ezután bement az iskolásokhoz, és verselt-mesélt a gyerekeknek, és a gyerekekkel. Talán ez a legnagyobb dolog, amit vihetünk: törődést, egy kis szórakozást, ami színt visz az életükbe, és nem utolsó sorban magyar irodalmat, ami nagyon kell!

Régi tervünk-vágyunk, hogy kifessük ezt a kedves kis intézményt, kezd körvonalazódni. Megbeszéltük, hogy jövünk a nyáron, hozzuk a festéket, a két kezünk munkáját, és nekiállunk. Hamar eljött a búcsú ideje, indulnunk kellett.

Ebéd után aztán Parajdra mentünk át, ahol szeptembertől új házban működik a napközi. Könnyű megtalálni, a református templom közvetlen szomszédságában áll a szép kis ház. A ház vezetője, Kovács Ágnes már rég jó barátunk, de most alkalmunk volt megismerni a kolléganőit is. Egy nagyon kitartó és lelkes társaság, akik az iskola után, délutánonként segítenek a gyerekeknek a leckeírásban, tanulásban. De talán fontosabb az, hogy sok kisgyerek itt hall először az ünnepekről. Ismerünk mi itthon akár egyetlen olyan kisiskolást, aki nem tudja, hogy mi az a születésnap, karácsony, húsvét? Mert én ott megismertem egy ilyen kisfiút. A legtöbb gyerek itt tanult meg kezet mosni, evés után a tányérját elmosni, a holmiját rendbe rakni.

Ide, Parajdra egy nagy ajándékot hoztunk. A szombathelyi Mormon Egyház gyülekezete készített a számukra egy kis betlehemet. (Évek óta tapasztalom az Ökumenizmus nagyszerűségét: református, katolikus, mormon, baptista, de akár az ateisták is, példaértékűen fogtak össze itt a gyerekekért!) A figurák nagy gonddal készültek, közös munka eredménye, melyet fényképeken meg is tudtunk mutatni. Mikor elkészültünk a felállításával, a gyerekek szép sorban kijöttek, és megnézték. Nagy öröm volt az arcokon, de önzésem persze örült. Hogy ez érthető legyen: számomra akkora boldogság, ha látom, hogy valahol a gyerekek örülnek, hogy a miáltalunk hozott holmikat használni tudják, bizony néha megfordul a fejemben az, talán ezért az örömért csinálom. Nem önzés ez? Mikor ennyi örömet, szeretetet kapunk, még többet adnék én nekik. Bár adhatnék! Egy hét múlva itt, a parajdi sóbányában karácsonyi ünnepség lesz, melyet minden évben megrendeznek. Csaba Testvér is eljön, és minden házból hoznak egy kisbusznyi gyereket. Ilyenkor körülbelül 2500 gyerek érkezik, és kap ajándékot az Angyaltól. Legtöbb a Baptista szeretetszolgálat által összegyűjtött cipődoboz-akcióból kerül a fa alá. A vendégek, önkéntes segítők az ünnepség után ide, a napközibe térnek be majd egy falat kalácsra, pohár teára.

A gyerekek énekkel és szavalással köszönték meg az adományokat, köztük volt a Weöres Sándor színház ajándéka: egy mikrosütő is. Főleg konyhai felszerelések érkeztek ide, Ágnes ezt kérte, hisz még szegényes a berendezkedésük. Hoztunk élelmiszert és tisztítószereket, játékokat és könyveket. Természetesen itt sem maradtak a gyerekek Devecsery-versek nélkül. Szépen mondókáztak, sorolták az év hónapjait, és persze egy kicsit már készültek a karácsonyra is a költemények segítségével. Minden helyen, amerre jártunk, kaptak egy személyre szóló ajándékot is a nevelők: egy-egy karácsonyi verseket tartalmazó kötetet dedikálva.

Parajd a sóbánya faluja, a bányászok védőszentje Szent Borbála. És mi december 4-én, Borbála napján jártunk ott. Még egy megható pillanata volt ennek az estébe nyúló délutánnak: a szomszédból átjött Mózsi bácsi. Ő az, aki a fát hordja be, befűt, és mindenféle munkában segít a napközinek. Mózsi bácsi értékes ajándékot hozott nekünk: fiának, Lukács Csaba, Magyarországon élő újságírónak a könyvét. Ez a könyv 2002-ben jelent meg. Valószínűleg nem sokan ismerik, az Illyés Közalapítvány támogatásával adták ki, Bayer Zsolt a társszerzője. Egy büszke apa ajándéka. Mindenféleképpen az lenne, de ha elárulom: Mózsi bácsi nem tud írni, mert valamikor régen három elemit végzett csak… Fontos, hogy sok-sok napközi legyen, sok-sok iskola fennmaradjon Erdélyben, hogy majd még sok-sok büszke apa adhassa oda ajándékát a vendégeknek.

Sajnos megint búcsú, indulás vissza Szovátára, ahol vacsora után az otthon kápolnájában gyűltek össze a gyerekek, hogy Devecsery László adjon nekik egy cseppet abból a sokból, amit eddig a gyerekeknek írt. A műsor után (egy kislány az ölemben már közben is) a gyerekek aludni tértek, mi az önkéntesek társaságában egy pohár forralt borral búcsúztattuk a napot.

December 5-én a reggeli után búcsúznunk kellett Szovátától. Hihetetlen meleg, tavaszi idő volt, 15 fok meleg, és kihagyhatatlan, ha bárki arra jár: bementünk Bözödre. Ha pontos akarok lenni, akkor Bözöd és Bözödújfalu helyére, a tó partjára. A zsarnok rezsim idején e két falu területe lett víztározó. A templom még áll, sőt, most majdnem teljesen kiállt a vízből (voltam itt olyankor, mikor épp csak a torony teteje látszott ki). Körbe autóztunk, egészen az emlékműig, ahol azért be kell vallanom, elszorult a torkom. A fotón remélem látszani fog, mekkora betűkkel áll a szó: VALLÁSBÉKE. Adta magát számomra az alkalom, és szedtem egy csokor galagonyaágat, és fagyöngyöt a nagyanyámnak karácsonyra, de jut belőle majd Papa sírjára is. Majd megkérdezem Mamát, hogy laktak-e rokonok Bözödön, mert láttam a nevek között Pállfyakat. Ha bárki nem ismeri a két víz alatti falu történetét, akkor Vujity Tvrtko Pokoli történetei között elolvashatja.

Mi tovább indultunk, még egy rövid városnézésre megálltunk Marosvásárhelyen. Tavaszi meleg, 15-18 fok fogadott minket, szép idő a sétára. Lehet, túl érzékeny vagyok, de az 1989-es emlékhelyen zavart a két román zászló. A hat áldozatból egy volt román, az emlékmű kopjafákat idéz, de sehol egy nemzeti szín. Sajnos, ha visz is oda valaki egy koszorút, zászlót, csokrot, bármit, ami piros-fehér-zöld színű, azt gyorsan eltüntetik onnan. Ez ma már amúgy nem jellemző általánosságban, Nyergestetőn vígan lengedeztek a nemzeti szín szalagok, amikor tavaly ott jártunk. Vásárhelyen valakiket zavarhat.

Folytatás:

2. oldal - Felváltva a Mikulással
3. oldal - Folytatása következik