Az igazolványaim és én: papír alapú leltár

Egykori és jelenlegi kollegáim tanúsíthatják, pár rémtörténettel megspékelve, hogy erősen hadilábon állok a papír alapú magyar hivatali gépezettel.

Pedig elismerem, van valami diszkrét bája annak, ahogy mindennapjainkat tértivevények, pecsétes papírok, apró betűs szerződések és igazolványhegyek árnyékában görgetjük.

Bevallom, nekem mostanában az utóbbiak tetszenek a legjobban. Az, hogy minden áldott élettevékenységhez elő kell kaparni valami kis iratot, amin nagyjából és egészében tök ugyanazok az alapadatok vannak, de mindegyiken van egy kis változó, amely bizonyít valamit fontosat és az élethelyzethez elengedhetetlen plusz információt rólam.

E logika mentén elindulva oda érkezünk, hogy minél több igazolványa, hivatalos kártyácskája van valakinek, annál inkább beágyazott léte a társadalomban.

Ne firtassuk hát, hogy mennyire racionális a dokumentumtenger, úgyis tudjuk, inkább merüljünk el a magyar szürrealizmus eme kicsi, de annál karakteresebb szegmensébe, és vonjunk egy gyors leltárt arról, hogy mit is sikerült eddig elérni az életben.

Íme, a dokumentumok, kártyák, kiskönyvek, miegymások, melyeket sikerült nem elvesztenem az idők folyamán, vagy ha igen, akkor pótoltam őket. Már amelyiket.

Itt van például az iskolai végzettséget és előmenetelt igazoló kis kupac, melyek csinosak, keménytáblásak, komolyak, és olybá tűnnek, mintha valami fontos dolgot kívánnának elmondani rólam. Pedig szerepül leginkább annyi, hogy súlyuktól meghajol a fiók alja, ráadásul néha elakadnak a kihúzásnál. No nem minthogyha olyan gyakran szükségem lenne rájuk.

Az is igaz, vannak olyanok, melyekre szinte mindennap szükség van. Ezeket onnan lehet megismerni, hogy kopottabbak, mint a többiek, és nagyjából ugyanaz van rájuk írva. Milyen szép történet például a személyi igazolványé, amely az évek folyamán egy kis plasztikkártyává alakult. Egyetlen szépséghibája, hogy csak lakcímkártyával együtt érvényes, aminek következtében az egyetlen iratból most kettő lett. A lakcímkártya érdekessége, hogy – legalábbis tudtommal – az egyetlen igazolvány, amely tartalmazza a személyi számot. Azt, amit a kilencvenes évek elején alkotmányellenesnek talált az Alkotmánybíróság, de valahogy mégis túlélte, és innen-onnan még ma is váratlanul támad. Utoljára például egy népszavazási gyűjtőíven láttam.

Külön kis kasztot képviselnek azok a kis igazolványok, melyekkel osztozom az autóval. A befizetési szelvényekről, igazolásokról és hasonlókról most feledkezzünk el nagyvonalúan.

Kedvemre való a viszonylag újabb szerzemény, a vállalkozói igazolvány, annak adattengerével és meghitt pótlapjaival együtt. Kiegészítésként szépen harmonizál vele az adóigazoványom és a tb-kártyám. Ez utóbbi teljesen elnyűtt szegény, ormótlanságával és olcsó papírjaival erősen a szocializmus leheletét hordozza. Felválthatná már két-három plasztiklap, melyek elkészítésére kiírnának valami jó kis közbeszerzési pályázatot.

A fiók mélyéről előkerültek az élet egyéb fontosabb dokumentumai. Születés, keresztelő, házasság, ilyesmi. Az oltási könyvem elkallódott az évek folyamán. Nem valószínű, hogy megúszom büntetés nélkül, bármely pillanatban elém kerülhet egy űrlap, melyen kötelezően kitöltendő rublikák között az áll, hogy „Oltási igazolvány száma”.

Valami különös, velem született jellegzetesség folytán pillanatok alatt el tudom keverni a – még a fentieknél is - kevésbé frekventált igazolványokat. De azért a fénykép kedvéért összevakartam néhányat. Emlékszem, elvileg van valahol még egy biciklis könyvecske is. Minimum.

A leltárt zárjuk a retró szekcióval. A fiók legmélyéről nem kisebb kuriózum került elő, mint az egykori katonakönyvem és munkakönyvem. Mellette levő postai takarékbetétkönyv 1989-es keltezésű, egyetlen 50 forintos bejegyzés van benne. Hogy miért, ez már igazi történet lenne, aminek semmi köze a dokumentumok hideg világához.