Könyvajánló - Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet

Jellemző szegényes fantáziámra, hogy el nem tudtam képzelni, miféle stílben íródik majd a korábban beharangozott Márquez-önéletrajz. Nehezen volt előrevetíthető, mit lehet kezdeni egy dokumentum írásakor azzal jellegzetes szürreális burjánzással, részletekbe való gyönyörűséges belegabalyodással, kiapadhatatlan mesélőkedvvel és sok mással. Nos, ahogy a melléklet ábra – értsd: a fentebb című könyv – mutatja, meglepően sokat. Szinte mindent.

Márquez regényeiből jól ismert elbeszélő prózája alapból olyan erős, hogy esélyt sem ad semmilyen más alternatívának, néhánytucat oldal elolvasása után azon kapjuk magunkat, hogy agyunk egyik hátulsó szegletébe csúszott az a tény, hogy önéletrajzról van itt szó, amit mégiscsak illene másként olvasni, mint a Száz év magányt vagy a Szerelem a kolera idejént.

Komoly és folyamatos figyelmet követel, hogy a valóság hihetetlen sodrásában ne rúgjuk el csónakunkat a parttól, és ne úgy olvassuk a Nobel-díjas író életének első három évtizedéről szóló közel félezer oldalt, hogy pont a valóságról feledkezünk meg. Nincs könyvlap, ahol nem burjánzanak a hajdani történetek párbeszédekkel alaposan illusztrált emlékképei, és mivel Márqueznek megvan az a képessége, hogy minden apró sztorit olyan színben tűntet fel, mintha élete legfontosabb állomása lenne, sikerült permanens izgalmi állapotban tartania az olvasót, aki mellesleg totálisan elveszik a megszámlázhatatlanul felbukkanó és eltűnő családtagok, barátok, kollegák és hölgyek áradatában, s a reménytelen helyzetet csak súlyosbítják a spanyol nevek. Közben változnak a díszletek is, mivel az író Kolumbia városai között cikázik, hol tőle független családi okok, hol saját belső nyughatatlansága miatt.

Mindezek ellenére téved, aki azt hiszi, hogy az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című regénynek semmi köze a hagyományos értelembe vett önéletrajzhoz. Nagyon is van. Igaz, a nagy esemény- és névburjánzás arra is jó, hogy eltakarja az író személyiségének mélységeit, de közben mással vigasztalódhatunk. A családi szálak aprólékos kibontása közben nemcsak az író szellemi hátterét azonosíthatjuk be, de alapos képet kapunk Kolumbia – és talán egész Dél-Amerika – társadalmi és kulturális mélyáramairól is. Még kelet-európai szemmel is elképesztő képet fest a 20. századi kolumbiai belpolitika, a maga irracionális káoszával és polgárháborúival. Illusztrációként talán elég, hogy a könyv közepe felé már azon sem lepődünk meg, hogy maga Fidel Castro, a kubai vezér is megjelenik az események forgatagában, hogy az író egyik legjobb barátjává váljon.

Éppen a viharos és veszélyes belpolitika díszletek adják a súlyát az önéletrajz azon fejezeteinek – és ilyenből van rendesen –, ahol a kezdő író újságírói karrierjéről kapunk tanulságos információkat. Ma már nehezen elképzelhető lelkesedés, tűz, rutin, kreativitás és nem utolsósorban bámulatos munkabírás kellett hajdan ehhez az álláshoz, legalábbis akkor, ha valaki vinni akarta valamire.

Márquez nem magyaráz, nem bíbelődik elméletekkel a művészetről vagy regény mibenlétéről. Konkrétan annak a receptjét sem diktálja tollba, miként lesz valakiből nagy író, de ha valaki türelemmel alkotóelemeire boltja a regényt, majd más elrendezésben – száz év magányos munka eredményeként - összerakja ezt a sokmillió képecsképől álló megapuzzle-t, még az sem lehetetlen, rájön valamire.


Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet
Fordította: Székács Vera
Magvető Kiadó, 2003
488 oldal