Punk maratoni távon

Az ember leszáll a vonatról. Imitt-amott pár méter után megnyugvással tölti el a tudat, hogy a rendezvényre utaló jeleket tapasztalhat egyeseken, akik a punk régi, az idők folyamán csak éppen, hogy fakuló vonásait hagyják elhatalmasodni önmagukon. Az állomást elhagyva be-bevillan a neten látott térkép. Így észak, felüljáró, posztindusztriális környezet, a legdurvább filmeket ilyesmi helyeken forgatják a perifériára szorultakról. De egyenesen tovább, még északabbra, már hallatszik a bulira utaló, miliőfestésre is hivatott csörömpölés-dübörgés. Befordulva a célegyenesbe az utat jobbról, balról és középen punkok szegélyezik, illetve központozzák. Íme a Buliház! Ipari voltát-múltját túlhangsúlyozó épült, beljebb hajdani kultúrházhangulat. Az előtérben már javában tapasztalják a hívek a tárgyi felhozatalt. Többnyire bor vagy sör állítódik párhuzamba a közvetlenebbül a punkhoz kapcsolódó cuccokkal. Tehát dobozos (a csapolt elfogyott) sörrel a kézben stírölni a kitűzőktől a fanzineken és pólókon át a honi és a jobbadán angol cédékig bezárólag az egyelőre egyenuralkodó asztalon megnyugvó sort. A bejárattól balra, lent a ruhatár és a vizesblokk. Ez utóbbi annyira az, hogy a minden elvárt funkcióra nem szabadalmaztatott mosdó túlfolyta magát és ez idővel meglátszik a tócsákban. De ez és a cseppet romos állagú, külső tényezők által igénybe vett falak persze nem frusztrálják az oda igyekvőket. Érdekes szociológiai (vagy lapos biológiai) kérdés lenne megfelelni a női WC előtti állandó tumultus okát.

A teremben, ahogyan az szokásban van, a tárgyi környezet nyüstölése folyik. Így a pódiumon, úgy a mélyen tesztelt közönség soraiban. Fura, de már ekkor tapasztalható valami csendes fáradtság. Két kiragadott példa: a hangmérnök fél centiről nézi a kallantyúit-gombjait; mellettem egy inkább partiarcnak tűnő srác fásultan nézi az Iszonyatot, próbálván a látottakba valahogy beleapplikálni a DJ-kultúrát, kevés sikerrel. A fal mellett padok, asztalok, csövek, mind a színpad felé irányítják a tekintetet. Rajtuk néző- és fogyasztóközönség. Elől, a történések sűrűjében ekkor éppen a legszebb kivitelű keringéssel ünneplik a zenekart a nekiveselkedettek. Igen, az egyébként kiváló, az Auróra nyomdokain haladó Csók és könnyről a tömegközlekedési eszközök egymás közötti időpont-egyeztetése folytán lecsúszott a krónikásunk. Az Iszonyat közben azonban már sikeredik emelni a jelenlétével az est fényét. Ők, miként a fenti példából is kitűnik, lehengerlő hatással volt a B középre. A rájuk következő szombathelyi Liberal Youthból csupán az emberünkben annyi maradt meg, hogy eszméletlen zúzda minden téren: dobok, gitárok követhetetlen tempója + hörgő, csak a szövegkönyvből érthető üzenet.

Azaz hc. A Derkovbois ezzel szemben a legutóbbi oladi koncertjükkel többnyire azonos repertoárral álltak elő. A számok bejáratottsága abban nyilvánult meg leginkább, hogy időnként a közönségből felbővült a zenekar 15-20 főssé és a mikrofon se mindig a tagok keze ügyében mutatkozott. Ez a nemes tendencia aztán folytatódott a Böilernél is. Bár a szövegtudás velük kapcsolatban már ingadozóbbnak minősült, inkább csak a harsány sorvégi oi! kapott ezúton nyomatékot. Persze volt olyan srác is, aki felállt oda és három számon át tapodtat sem mozdult. Meg kell jegyezni, hogy ez a 12 órás, valóban maratoni program a már emlegetett oladihoz hasonlóan a rasszizmus elleni tanúságtétel is volt egyben. És itt meg kell jegyezni, hogy a gyakorta felhangzó „skinhead” szó a
honi közhiedelemmel ellentétben nem szélsőjobboldai-fasiszta egyéneket jelöl, hanem egy, a feketék kultúráján (ska, reggae + gettó- életforma) is alapuló életszemléletet és zenei stílust. Továbbá az Oi! vagy streetpunk zenét játszók nyíltan elhatárolódnak a náci, hungarista, rasszista, önmagukat ”skinhead” -nek tekintő zenekaroktól. A nacionalizmus mellett a globalizáció is kapott néhány fricskát az orrára.

Így történt az est rangidős zenekarával, a Hétköznapi Csalódásokkal is. Ők a Globalhéval nyitottak és a műsoruk zárásaként minősítették az ilyesféle embereket. Az előttük pogózók pedig a színpad szélének fémkeretét emelték a fénybe, hogy villanjon. De addig – ha lehet ilyen zenei környezetben ezt a szót használni – igazi slágerparádéval kevercselték össze a punkokat. Csak az sajnálható, hogy olyan kevésnek bizonyult ez az idő egy olyan csapatnak, mint ők.

Az együttesek közötti átszerelések idején mindenki beszerezhette a beszerzendőket. Emberünk végigfutotta a két új asztallal (Los Fastidios és Hétköznapi Csalódások) bővült kínálatot, de mert addig halogatta a dolgot, míg össze nem csomagoltak, lemaradt a fanzinvételről. Ellenben felvágottas-uborkás kenyeret és jégkásássá fagyasztott sört sikerült szereznie. Ez utóbbi testbetöltése csak alig tartott tovább a torinói Youngang molinójának háttérbe-madzagozásánál. Őket a rájuk következő Los Fastidiossal vehetjük egy kalap alá a tekintetben, hogy mindkét társaság több számukban bizonyította a szociális érzékenységüket. Meg a miatt is, hogy a vagy nyolc számos ráadással a közönségörvendeztetésben elöljáró Los Fastidios ebben a blokkban a „vokál” terén az egyik mikrofon köré gyűlt Youngang fokozta a hatást.

A leginkább a Buzis dallal, a Bal herémmel és a Tanyabulival hódító Fürgerókalábak voltak az egyedüliek, akik a számokat egymásba poénokkal vezették át. Persze szükség is volt rá, hiszen a többnyire másfél perc körüli számaikat egyvelegben nyomva gyorsan végigjátszották volna a lemezeiket. Továbbá besegített nekik az a tény, hogy a szervezők megígérték a menetrendhez való igazodást és emiatt leginkább náluk rövidült meg a program. Pedig őrájuk is szívesen rászánta volna az emberünk azt a plusz fél órát. De jött a ska-punkban megnyilatkozó Jan feat UDSSR. Ekkorra már vagy elfáradt a közönség, vagy nem találta elég érdekesnek őket, de alig mozdultak az ez évi Punkmaraton zeneileg legjobbjára. Igen, kijelenthetjük, hogy annyi ötlet és játékosság senkinél sem volt tapasztalható, mint náluk. Bár lehet, hogy ennek az oka a stíluskevercs és a differenciáltabb hangszerpark. Az est zárásául a zágrábi Urban Phobia teljesítette a minimál programját: dob, gitár, ének. A basszus hiányában is megmutatkozott az erejük. Csak az bizonyult a dolog hátulütőjének, hogy erre az időre már mindenki nekifáradt és csak a későn érkezők és/vagy a legelvetemültebbek ropták a színpad előtt. Nem erre vagyunk ugyanis kondicionálva. A punkságunk kurtább menetidőkre terjed ki. De nem baj, a program jó volt. Végigcsináltuk. Punks not dead!