Tatáról nagyjából annyit tudtam korábban, hogy tó, vár, meg edzőtábor. Ez utóbbival nem ismerkedtünk meg közelebbről, de a várat bevettük, a tavat becserkésztük, ha lehet ilyet tenni egy tóval, meg ettünk sütit. Sokkal többet turistaként nem fogtunk Tatából, de egy délutáni kiránduláshoz ez is elég. Elvégre, kis jóindulattal, útba esik, ha az M1-esen megyünk.
A huszonegynéhány-ezres városban nehéz eltévedni, ahogy beérünk a főúton, hamarosan észrevesszük a vár egy részletét, onnantól kezdve „toronyiránt” haladunk. A vár mögött parkoló, nem nagy, de ilyenkor bőven van hely.
A vár az Öreg-tó partján épült, a vizesárokkal és fallal körülvett udvar a városközpont felé terül el, erről az oldalról támadunk.
Annak idején a korai várat a Lackfiak építtették, ennek maradványai a mai délkeleti torony közelében kerültek elő. A berendezésből viszont csak némi tégla és csempe maradt fenn. A várat a Lackfi famíliától Zsigmond király szerezte meg, aki többször hosszabban időzött itt. Ekkor készülhetett a kiugró négy saroktorony, az azokat összekötő épületszárnyak és a kápolna. 1426-ban elzálogosította a tatai birtokokat Rozgonyi István temesi ispánnak. Az ő családjától Mátyás király váltotta vissza a várat. Mátyás az épületet teraszok, kerengő és kaputorony hozzáépítésével reneszánsz palotává alakíttatta. Zöldmázas lovagalakos kályháját is sikerült restaurálni, ezt megtekinthető a vármúzeumban. Mátyás halála után azonban hanyatlani kezdett a palota. A mohácsi vész után a végvári rendszer részeként a Komárom felé tartó török seregeket volt hivatott feltartóztatni. 1543-ra készült el a ma is álló rondella. A 16. századból való a kettős kapubejáró. A török háborúk után korszakban előbb 1815-ben, majd 1896-ban építették át a várat, ez utóbbi esetben egy császári hadgyakorlat kedvéért vált szükségessé a csinosítgatás.
A vár látogatható belül is, termeiben a Kuny Domokos Megyei Múzeum történelmi gyűjteményét helyezték el. A vármúzeumban így láthatunk régi, míves bútorokat, a tatai céhek emlékeit, ókori leleteket – nagy durranásra senki ne számítson, de ha már itt vagyunk, miért is ne. A jegyárak nem durvák, a teljes árú 600, diák és nyugdíjas 300, van családi (2 felnőtt + 2 vagy több gyerek részére) 1200-ért. A fotó-és videójegyért viszont kerek háromezret kérnének – erről viszonylag könnyű szívvel lemondunk.
De nézzük kicsit részletesebben. A római kőtár a környékről származó darabokat őriz, elsősorban Azaumból (Almásfüzitő), Szomódról és Környéről. A római kiállítás termében terra sigillaták, üvegek, bronzszobrocskák, kerámia- és bronz edények, ékszerek, és egy katonai díszálarc. Az első emeleten van egy különleges terem, egy Brigetióból származó, falképekkel díszített szobának a teljes rekonstrukciója. Van középkori részleg Zsigmond- és Mátyás-kori faragványokkal, és a várban kapott helyet a 15. századi vértesszentkereszti bencés apátság feltárása során előkerült középkori leletanyag is. Tata 18-19-századi történetét mutatja be a következő szakasz, különös tekintettel a birtokszerző Esterházy József országbíróra. A virágzásnak indult mezővárosban számos céhtestület működött, ezek emlékeit is kiállították a vármúzeumban, akárcsak a messzi földön híres tatai fazekasság termékeit, mint amilyenek például a mázatlan határi korsók.
A vármúzeum után F. felfedez egy külső feljárót is, ami igazából csak egy teraszra vezet, meg a várpresszóhoz, de olyan szél támad, hogy későbbre halasztom a panoráma felfedezését. Bármikorra későbbre. (Azóta se, persze.)
A tó sokkal nagyobb, mint gondoltam. (Ugye, aki a Csótóhoz szokott.) Később utánanéztem: 269 hektár, a parti úton közel hét és fél kilométeres sétával lehet megkerülni. De nem csak ez benne a jó, hanem a rengeteg vízimadár is. A tó a világ legfontosabb vízi élőhelyeinek védelmére született nemzetközi Ramsari-egyezmény hatálya alá tartozik: sehol Európában nem éjszakázik ennyi vadlúd (tíz-tizenötezer) egy város közepén, mint itt. Az Öreg-tó amúgy az ország legrégebbi, mesterséges halastava, még a római korban duzzasztották fel az Által-eret az eredetileg mocsaras területen.
A tóban álló szobor első látásra az abbáziai sirályos hölgyre emlékeztet, de ez nyilván csak a vízben állás, a karcsú alak meg a körülötte köröző madarak miatt van így. Ő valójában Keresztelő Szent János, aki egy egészen apró mesterséges szigeten áll egy platánfa árnyékában. Mi pont akkor vagyunk ott, amikor hihetetlenül alacsony a víz szintje, akár be is mászhatnánk a sziklához, de általában több víz választ el tőle.
Szintén a tó partján áll a kastély, az Esterházyaké volt. Állítólag látogatható, de mi épp zárva találunk minden ajtót, így tovább lófrálunk a tóparti parkban, amíg ránk nem sötétedik.
A kocsihoz visszatérve azonban parkolóval szemközti cukrászda hatósugarába keveredünk. Részemről persze, hogy Esterházy-torta, nem is csinálják rosszul. Árulnak szatmári szilvatortát is, ami kissé tájidegennek hat, de végülis 2008-ban az ország tortája volt (a Magyar Cukrásziparosok Országos Egyesülete pályázatán), miért ne lehetne kapható Tatán, a feketeerdőtorta se helyi különlegesség. Csak finom.
Fotók: Bakos Ferenc