Két évtizede lakom Szombathelyen, és két évtizede készültem, hogy majd egyszer elmegyek a Pásztorba. És most sikerült. A hely gyakorlatilag teljesen hozta a magas várakozásnak megfelelő eredményt, ehhez viszont elég mélyen a zsebbe kell nyúlni. És azt sem árt, ha elég időt szánunk rá. .
Két évtizede lakom Szombathelyen, és két évtizede készültem, hogy majd egyszer elmegyek a Pásztorba. És most sikerült. A hely gyakorlatilag teljesen hozta a magas várakozásnak megfelelő eredményt, ehhez viszont elég mélyen a zsebbe kell nyúlni. És azt sem árt, ha elég időt szánunk rá.
.
Két évtizede lakom Szombathelyen, és két évtizede készültem, hogy majd egyszer elmegyek a Pásztorba. És most sikerült. A hely gyakorlatilag teljesen hozta a magas várakozásnak megfelelő eredményt, ehhez viszont elég mélyen a zsebbe kell nyúlni. És azt sem árt, ha elég időt szánunk rá. .
Az utóbbi időben szerencsém volt elég sok olyan emberrel beszélgetni, akik nemcsak hogy megtehetik azt, hogy rendszeresen járják Szombathely tradicionális és újonnan nyílott éttermeit, de érdeklődnek is helyi gasztronómia iránt, legalább annyira, hogy megvan a véleményük arról, hogy hol érdemes és hol nem érdemes enni.
Nos, nagyjából az a kép rajzolódott ki bennem, hogy 5-6 olyan étterem van a városban, amelyet szinte mindenki a listája elejére tesz. Ezek egyike a Pásztor Csárda. Ahol viszont én – egészen a legutóbbi időkig – nem jártam. Nem azért, mert nem akartam, készültem már ide sokszor, csakhogy valahogy kimaradt. Messze van tőlünk, miegymás.
De most bepótoltam. Kezdtem azzal, hogy lemértem: a Pásztor nagyjából félórás séta a belvárosból, ami azt jelenti, egy oda-vissza gyaloglással egy órát veszítünk, más olvasatban kapásból ennyi mozgással csökkenthetjük a bűntudatot, amely jó eséllyel ránk tör a helyen. A Pásztor ugyanis nem egy kimondott wellness-center. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a Cosmopolitan sugallja.
Vasárnap délelőtt telefonon foglalunk asztalt, a biztonság kedvvért a benti részben, de időközben olyan jó idő kerekedett, hogy a helyszínen inkább úgy döntünk, mégiscsak kiköltözünk. Megtehetjük, a hely körülbelül háromnegyedéig foglalt.
A pohár bort villámgyorsan kihozza a pincér, és a rendelés leadása is gyorsan megy, aztán bőségesen van időnk magunkba szippantani a hely hangulatát. Méretes tornácos parasztház, ami a vendégeknek jut belőle, az nemcsak abban idéz egy korábbi korszakot, hogy a falakon falvédők és festmények, az udvaron kemence és rönkfából készített asztalok állnak, hanem abban is, hogy visszajuttat minket egy olyan korszakba, ahol az étkezés még ráérős közösségi rítus volt.
Mi tagadás, a hatalmas platánok alatt, a nyíló orgonák és akácok mellett elég hamar otthon érezzük magunkat.
Az ötfős csoportból hárman eszünk levest, de öt levesestálat hoznak ki. Mikor szólunk, hogy valami tévedés lehet, a pincér azt mondja, nincs tévedés, a levest kis bográcsokba hozzák, így mindenki meríthet belőle. Persze merít is.
Engem a tejfölös paszulyleves (790 forint) már elöljáróban meggyőz arról, hogy érdemes volt kijönni ide, no meg hogy nagy valószínűséggel igazuk van azoknak, akik a Pásztort a helyi toplista első felére kalibrálták.
A főfogás kiválasztását megkönnyíti - és meg is nehezíti -, hogy az étterem egy nagyon jól behatárolható ösvényen mozog: a magyar ételeken. Ezen belül vannak hagyományosabbnak számítók (rántott csirke rizibizivel, 1790) és olyanok, melyeket kisebb eséllyel rottyantunk össze a panel konyhájában (Vadegyveleg két személyre vaddisznósült, tűzdelt szarvascomb barnamártással, vadropogós áfonyával, burgonyafánkkal körítve, 5500).
Érdekes, hogy még a vega ételek közé (amelyek persze itt böjti ételek fedőnéven futnak) is sikerül nem egy echte hazai ételt belecsempészni. Ilyen például a tojásos nokedli fejes salátával (990).
Mind a balatoni harcsaérmék (2300), mind a vadastál hozza a paszulyleves által elvárt színvonalat, némi meglepetést csak a brassói aprópecsenye (1960) hoz, mivel ez serpenyőszerű lábasban érkezik, és egy kissé lecsós állaga van. Így nézett ki.
Amint a zárójelbe tett árak jelzik, a Pásztor Csárda nem nagyon kíván beszállni az árversenybe. Ez magyarul annyit tesz, hogy aki idejön, az számítson arra, hogy valamivel mélyebben kell benyúlnia a zsebébe, mint az átlag. Igaz, nem is átlagosat kap.
Meg kell említenünk azt is, hogy a leves és a főfogás között szép hosszú idő telt el, hiába futottak – szó szerint – a pincérek, a várakozást még így is hosszúnak éreztük. Hogy máskor is így van-e, azt nem tudjuk, mindenesetre fizetéskor az egyik pincér mentegetőzött a hosszúra sikeredett étkezési pauza miatt, ami azt sugallja, hogy van esély, hogy egyszerűen csak összejöttek a dolgok. Mindennel együtt körülbelül két órát töltünk az asztal felett.
Visszafogott italfogyasztással, előétel és desszert mellőzésével öten körülbelül 15 ezer forintot hagyunk ott. Igazából nehéz eldönteni, hogy mennyire sok.
Viszont a városba való félórás sétához ekkor már annyira nem ragaszkodtunk volna.
További képek a Pásztor Csárdáról.
A Pásztor Csárda honlapja