Szombathelyi szentivánéj 2009: a dombról néztünk lefelé és felfelé
2009.06.21. 15:20
Nem lehet könnyű a szombathelyi szentivánéj szervezőinek. Egyrészt minden évben az eső rémével, másrészt azzal a cseppet sem egyszerű helyzettel kell megküzdeniük, hogy hogyan kombinálható a vállalható kultúra a búcsús népszórakoztatással. És most még itt van a gazdasági válság is.
Az eső reggel kilenc tájban kezd esni, mikor tizenegykor helyszíni bejárást végzek, a helyzet módfelett reménytelennek tűnik.
Az uszoda mellett tanyát vert mutatványosok a céllövöldénél álldogálnak, a téma nyilván az, hogy mekkora bukta lesz ebből. Az emlékműnél veri az eső a padokat és a büfésátrat.
Egyedül a domboldalon van némi élet. Itt a nagy műanyag labdába, a zorbba lehet belebújni és legurulni a lejtőn, miközben a zorb személyzete nagy erőkkel igyekszik a golyót a fák irányától elkormányozni.
Aztán az MMIK büféjében iszom a kávét, hallgatom a kopogó esőcseppeket és a pultos hölgyet, aki azt mondja, az esti Zeneterasz náluk lefújva.
Az eső koradélutánra még jobban nekikezd, de aztán váratlanul csillapulni és tisztulni látszik. Mikor az egyik kereskedelmi csatorna esti híradójában vágóképekkel alátámasztva kész tényként közli, hogy a szombathelyi szentivánjének annyi, koncertek sztornó, már majdnem süt a nap.
Útra kelünk. A helyszínre érve a szervező Agora egyik munkatársa azt mondja, a délutáni táncos rendezvények kivételével nem maradtak el színpadi programok, a koncertek terv szerint lementek, és amik még visszavannak, azok is lemennek majd.
Így aztán egy pillantást vetünk az elég hézagos kihasználtságú pörgő-forgó-emelő kepesztőmasinákra, és felsietünk az idei szentivánéj új helyszínére, az emlékműdombra, amely – ellentétben a búcsús, bazáros, céllövöldés, dodzsemes, echte búcsús hangulatú uszodamelléki szekcióval – a vállalhatóbb kulturális értékeket, illetve szentivánéj eredeti szellemiségét próbálja megmenteni. Nem is teljesen sikertelenül.
Az emlékmű előtt felállított színpadon az egyik személyes kedvenc, a Bijou játszik. Amikor először jöttek Szombathelyre, részletesen meséltünk róluk, tessék idekattintani" target="_self.
Most, a végtelen szabadtéren, a kissé hűvös, de még világos estén kétségkívül kevésbé működik ez a nőies, intim downtempo dolog, mint a múltkor a színházban, de azért megerősödünk abbéli hitünkben, hogy a Bijou kellemes zenekar, amiről bárki meggyőződhet, ha mondjuk ide" target="_self vagy ide" target="_self kattint.
A színpad előtt közben mindenféle ismerősbe botlunk, zenészbe, színészbe, költőbe és médiamunkásba, akikkel beszélgetni jó, viszont sok újdonságot nem tudunk meg, nem úgy mint a büféslánytól (korsó sör 350 Ft), aki elmondja: délután kipróbálta a zorbot, a gurulás óta erősen gyengélkedik a gyomra. Mivel én egyetlen bukfenc után is két percig rosszul vagyok, stabil elhatározásra jutok: kizárom a zorbot a jövőbeli terveim sorából.
Aztán lemászunk a dombról, a nagyszínpad előtt meghökkentő a tömeg, a színpadon pedig Dobrády Ákos, akiről először hirtelen nem tudtam kicsoda, de aztán felvilágosítottak, hogy a TNT egyik oszlopos tagjáról van szó. Néhány dal tényleg ismerős, a közönségnek meg szemmel láthatóan szinte az összes. „Most a lányok kiabáljanak!” – szólít fel az énekes, majd ugyanezt kéri a fiúktól, végül mind a két nemtől. Érthető, egyértelmű üzenetek, nem kell sokat agyalni rajtuk, és hát a dalokon sem: „Bolond aki sír egy lány után”. Dobrády mellett szól, hogy korrektül, rendes zenészekkel, élőben nyomja, a közönség mellett meg az, hogy végül is az ő adójából megy a buli, akkor meg már szeretne olyant, aki neki tetszik. És valahol igaza van.
De nekünk is igazunk van, amikor egy darabig áttesszük székhelyünket egy közeli kávézóba. Az árak gyakorlatilag forintra megegyeznek a kivonult büfék áraival.
Az idei szentivánéj kétségkívül családiasabb, mint a korábbiak: kevesebb árus, kevesebb ember és ritkább színpadi történések. Igazából nagyon nehéz megmondani, hogy mennyi tudható be mindez az időjárásnak, mennyi az általános gazdasági helyzetnek és a nyomott országhangulatnak.
Aztán fél tizenegy felé megint felkapaszkodunk a dombra, ahol az emlékmű tövében már a szombathelyi szimfonikusok játszanak, némi meglepetésre telt ház előtt. Újabb példája annak, hogy a nép igencsak belekóstol abba, amit elé tesznek, ha klasszikus zenét tesznek elé, akkor azt eszi. Elgondolkodtató, no, kiváltképpen a média és az elefántcsont-tornyokban köldököt nézegető, megnemértett művészek számára. Igaz, a szombathelyi szimfonikusokat némi vizuális effekttel, Végh Lajos kivetített homok animációival hígítják, de akkor is.
Az idén a tűzijáték a szokásosnál egy órával korábban, tizenegykor kezdődik, alkalmazkodva a város biológiai órájához. Az emberek jó része az emlékmű dombjáról nézi a tűzijátékot, melyet a Claudius szálló tetejéről indítanak.
Miközben pufognak a világító rakéták, azon vacilálunk, hogy mit csináljunk. Aztán úgy döntünk, elmegyünk haza.
A szentivánéj shakespear-i értelemben idén sem ragadott torkon a helyszínen, igaz, hazudnék, ha azt mondanám, azért mentem ki.