Gépállatság, magyarság, harminc év, szalonképtelenség - A sárvári Vármeeting 2009. szombatja

Nézzük hetekkel a megvalósulás előtt a programot és nem érzünk túlzott késztetést arra, hogy megmagyarázzuk, idén miért az átkos idők utolsó munkanapján vesszük be a Nádasdy-várat. Azért mégis idepötyögjük: tavaly szinte teljesen ugyanezekkel a nevekkel találkoztunk, mínusz Piramis.

Érkeznek a motorok. A sógoroktól is nem kevesen. Van, aki viszont már a késő délutánban bedobta a szunyát. Ő valószínűleg már egy nappal korábban nekiveselkedett a sörbe feledkezésnek.

A sárváriak képviselete: az Atakán. Főleg Deep Purple a menü, de Born To Be Wild részükről is kihagyhatatlan. Nincs még stúdióanyaguk, de már így látottban (vagy látatlanul) is megérdemlik a figyelmet. Remélhetőleg, lassan feljebb csúsznak a presztízslistán.

Az Ismerős Arcok dalaiban nem lehet csalódni. Nyerges Attiláék úgy játszanak popérzékeny magyar dalokat, hogy abban ami magyarságérzés van, abban semmi kihívóan frivol, semmi erőfitogtatás nincsen. Ez alapvetően nem hangzik túl nagy kunsztnak, hanem a tettek mezején, amikor dallá áll össze az egész, akkor a síkos jégen könnyebb seggre ülni, mint talpon maradni.

Nehéz a Lord helyi értékét le- vagy alábecsülni. 36 évesen is állócsillag nemcsak a vasi égbolton, hanem országosan is. Amikor a ráadásban játszott A vándor alatt letérdel a közönség színpad felé eső fele, az persze túlzásnak hat egy „hitetlennek”, de érti, hogy miért övék a fesztivál.

A Skulls a magyar Hells Angels (így, aposztróf nélkül) házi zenekara. P. Mobil, Ramones, Deep Purple viszi a prímet. Kiemelt helyük van egy ilyen rendezvényen és jól is tolják, viszont az egykori Joey Ramone vezette négyes eredetije sokkal szikárabb.

Takáts Tamás és az idén a 30. életévét betöltő csapata sokkal szórakoztatóbb, mint gondoltuk. A zárlatban dübörögtek persze az elefántok, de a Karthago összképe még a magunkfajta pátoszszkeptikusokat is meggyőzte arról, hogy Laár András és Besenyő Pista bácsi náluk két külön személy.

Bevalljuk, számunkra az erotikus show címén a tíz évvel ezelőtti Salma Hayek enged a fantáziának, majd amikor nagyon beleéltük magunkat, akkor megvillantja az idomait és a domborulatait, hogy azok pont olyanok, mint amilyennek képzeltük. Esetünkben ez nem ilyen volt, bár a gyakorlati megtapasztalás bizonnyal másmilyen szóvivőt hozna elő belőlünk.

Blöro a Blues Company dobszerkója és billentyűje mögül-mellől hozza a formáját. Altesti szervek és örömök, de azért a motorosoknak is kedveznek a dalok. Humorban bővelkedő a cucc, ha az énekesnő minket folyton ki is billent az átélt vigyorgásunkból.

Képgalériáért klikk ide!