"Papa, mosolyogjál, és a kutya sem ismer rád!" - Vámos Miklós Szombathelyen

60 év

„Vámos Miklós vagyok”, kezdi a néven nevezett. Humorizál, feszültséget old, gondolnánk, de nem. Az 1950. január 29-et minden médiaszereplő elhazudná februárnak, hogy a szökőévet emlegetve édesgesse be magát a közönség kegyeibe. A néhány hónap múlva esedékes 60 életévből is lazán letagadhatna tízet. Nehéz is neki elhinni, hogy koraszülött és hogy olyan fájdalmai vannak, amik nevel(het)etenségükben lecsúsznak a felkarból az alkarba.

Az író azonban bevallottan nem olyan, mint a „női emberek”, akik szívesen eltollászkodnak a tükör előtt öngyönyörködtetőn. Most még az apja néz vissza rá onnan, tíz év múlva meg az anyja fog, ahogy azt Déry Tibor megmondta („Mind öregasszonyokká válunk”). Vámos nem restelli a frusztrációforrásait elénk tárni: 19 és 36, mármint a kora, amikor az egyik, illetve a másik szülőjét elvitte a rák. (A körülírásból sejtjük csak, ami a legcsúnyább betegségnemet említ.)

A telefonhoz és úgy általában a telefonáláshoz való viszonya sem egyszerű. Bevallja, hogy már a vezetékes elsője (428-182) is zavarba hozta, mert amire bepötyögte a számot, elfelejtette, hogy kit is hívott. Ha felismerte hang alapján a hívottat, akkor annyira zavarba jött, hogy menten letette a kagylót. Ő meg visszahívta. (Anyagilag feltétlenül megtérülő szemlélet.) A mostani mobilos időkben is ragaszkodik a papírra írott szóhoz: kis telefonkönyvben vezeti a neveket és a hozzájuk tartozó számokat. Megesett az íróval ugyanis, hogy beleejtette a fürdőkádba a készüléket. (Esorokírója teli söröskorsóba.)

Mindez a fölvezető arra szolgál Vámos Miklós magyarázatában, hogy lássuk, kivel is ülünk szemben.

Katonaság, múmiák, duplázás

Kalocsa neve hallatán az ő érzékei akként is paprikázódnak, hogy ott lévén katona 1969-70 környékén, gyakran hallotta a fenyegetést, hogy „futkosóra vágják”. Ami annyit tett, hogy a „rossz” viselkedés azt a büntetést vonta maga után, hogy a kiképzés egész nap tartott megállás nélkül.

Vámos visszatér a szüleihez. Van egy Múmiák című írása a kötetben. 6 évesen a Szépművészeti Múzeumban a múmiák nyűgözték le leginkább. (Mellékesen utánaszámolva: 1956-ban vagyunk.) Mikor megkérdezte az édesapját, hogy a négyből ami kettőt kiállítottak, azokkal mi is van tulajdonképpen. Alszanak, így az atyai válasz, éjszaka fölébredek. A kis Miklós erre egyszer bent marad túlórára a múzeumban, hogy ő ezt a fölébredést biza megnézi. Arra azonban nem gondolt, hogy jön az éjjeliőr és jól lekapcsolja rá a villanyt. És lekapcsolta. Kiszökött valahogy, hazaért este, a szülein meg azt kellett tapasztalnia, hogy nem aggódták magukat halálra, hanem szinte félvállról tudomásul vették, hogy a gyerek most ért haza.

A kötetben páros novellák vannak. Krúdy Gyula egy hasonló írását említi példaként, ahol egy párbajt hol a kiváló pisztolyforgató ezredes, hol meg a satnya újságíró szemszögéből mutat be. Sokat írtak egykor az írók, maguk se tudták, mennyit, mondja Vámos magyarázatul. Bezzeg ez a mai számítógéppel megvert világban mindenről pontosan tudni, hogy mennyi.

Eredetileg a frappáns Dupla vagy semmi címet szánta a címlapra a neve alá. Aztán rákeresett a neten, hogy ki más írt még ilyen címen irodalmi művet. Illyés Gyula színművét dobta ki legelőbb a kereső. Vámos róla elmondta, hogy franciaországi ösztöndíjjal találkozott vele kint. Azt hitte róla, hogy spicli. Ez később derült ki. És ebben a tudatban is halt meg. Mármint az idősebb pályatárs, a fiatalabb (jövőre 60 éves) idővel megtudta, hogy mit is gondolt róla a másik, de már nem volt mit tenni. Fura amúgy az irodalmi köztudat: hiába írt Tolsztoj huszonsok drámát, csak a bennfentesek ismernek akár egyet is címileg említeni közülük.

Ami aktuális

Az origó persze az új kötet, a Tiszta tűz. Ez a második az életműkiadás sorozatában, ami az Európa Könyvkiadónál jön ki. Az általa alapított Ab Ovótól jött át ide. A szerződése szeriont 10 év alatt kell 20 kötetet leadnia, lehet akár megjelent is. Mivel már írt harmincnéhányat, így akár hátra is dőlhetne és élhetne a múltból. De nem, Vámos továbbra is aktívan veri a billenytűket.

A népszerűségről szólván elmondja, hogy irodalmi körökben valahogy méltatlanul bánnak vele, nem szívesen említik. Ez valamennyire zavarja őt, de annyira nem szívja mellre, ha az egyetemeken nem kötelező tananyag, ha néhány professzor nem írja föl a bölcsészeknek a feltétlenül elolvasandók közé – mikor például a New York Times ír recenziót a könyvéről. Márton László író javaslatára viszont írt egy novellát erről a témáról. Aztán mégse adta le nyomtatásba a Tiszta víz címűt. Helyette írt egy másikat Tiszta pohár címmel, ami olvasható is a kötetben egy idősebb íróról és az előbbi novelláról.

Magának a mostani kötetnek a címe (Tiszta tűz) innen és egy másik novellacím összeillesztéséből jött össze. Itt jön be a képbe egy másik írókolléga, Garaczi László neve. Róla Vámos elmondja, hogy sajátos írói módszerrel ír: megírja először (az általában novellát), ahogy kijön belőle, majd utána utánanéz a témába vágó dolgoknak, finomít, csiszolgat, bővít, lecsíp stb. Garaczi mondta neki, hogy a könyvcímben illetlen az alliteráció. Vámos azonban ekkor már eltökélte, hogy márpedig Tiszta tűz lesz olvasható a borítón a neve alatt címként.

Sztárfotó George Clooney mintájára

Ha megfordítjuk a kötetet – így a praktikus írónk –, a hátlapon az ő fotójával találjuk magunkat szembe. Megvallja nekünk, hogy őt bosszantja, ha nincs a köteten fellelhető módon egy kép a mű alkotójáról és kénytelen az interneten rákeresni. Az ugyanis valahol megnyugtató, mert akkor tudja, amit amúgy is, de így valahogy igazoltan, hogy élő, hús és vér személy.

Szóval a fotó, a kasztingolt fotó. 2,5 éve készült róla. Történt, hogy jött hozzá a stáb masinákkal, komplett garnitúra méregdrága ruhákkal, hogy majd de nagyon meg lesz adva a módja az amerikánus stílnek, amit amerikai plánnak hív a szakma. A nem éppen outgoing Vámos Miklósból egy szőrös karú, nagyon is lady-killer George Clooneyt akartak kasztingolni. A végeredmény a kötet hátlapján látható. Ki-ki maga döntse el, hogy mennyire sikerült.

Népszerűség, Kalocsa, 77, 70

Gyakran a szemére vetik Vámosnak, hogy csak azért lett ennyire népszerű, mert annyit szerepelt a tévében. Nem utolsó szempont, mondja ő maga, de ezzel nem tud foglalkozni. Így alakult. Akkoriban sokan megszólították az utcán, ami zavarta is valamennyire. Mikor panaszkodott, a lánya megjegyezte, hogy „papa, mosolyogj, és a kutya nem ismer rád!”

Kalocsán volt Vámos katona. Ezt tekinti az élete mélypontjának. Mikor leszereltek a főleg erdészek és jogászok, akik voltak, megfogadták, hogy soha nem lépnek a város közigazgatási területére. Bejárat az országot mint író-olvasó találkozókra járó szerző, de Kalocsára soha sem tette be a lábát. Közel harminc év után a lányával mégis odavetődött. Kiderült az író honlapjának és a Honvédelmi Minisztérium egy dolgozójának közbejárására, ami akkor nem, hogy a dupla olyan magas falu szomszédos orosz laktanya valójában repülőgép-felszálló hely volt néhány évvel korábban. Pedig azt hitték a saját részlegükről nézve, hogy az sokkal lepattantabb, mint az övék.

De vissza a jelenbe. A jövő évi vaskos kötet a Kedves kollegák címet viseli majd és 77 interjút tartalmaz kortárs írókkal Kertész Imrétől Varró Daniig, a vékonyabbik meg olyan egy szálra felfűzött történeteket, amikbe a XX. század legszebb meséit szövi bele.

Egy óránál vagyunk épp (19:58), Vámos mondja, hogy 70 perc az ideális, akkor még nem jön rá az emberre a pisilhetnék. Amúgy Ruttkai Éva mondta neki hajdanán, hogy előadás előtt el kell menni intézni a folyó ügyeket, mert azzal a feszültségtől is megszabadulunk. Ezt azóta is betartja. „Nagyon szép közönségnek látszanak, ha nem is látom Önöket a fénytől”, humorizál aztán a maga buddhás módján.

Beavatás a hegesztés rejtelmeibe

Jöhetne kérdés is a „nagyon szép közönség” felöl, de nem jön. Így Vámos mesél az első író-olvasó találkozójáról. Ez még 1972-ben volt, a helyszín Csepel, hajógyár, két idősebb, méltóságteljesebb drámaíró és költő kollega a gardedám. Előszó az ábécéhez, ez meg a könyve címe. A nem éppen bölcsész végzettségűekre szabott miliőbe betereltek „13 nagyon piszkos embert”, akik meglehetősen ellenségesen néztek rájuk. Amint felálltak egymással szemben a harcvonalak, az illetékes elvtárs ekként fordult az íróemberek felé: „Tartsák meg művészetüket!” El lehet képzelni a szituációt.

Vámos az önérzetes írókollegák sérelmére elkövette a legnagyobb bűnt. Mivel sejtette, hogy a jelenlévő karosszérialakatosok nemcsak hogy kényszere hatása alatt esnek a népnevelés áldozatául, de a betűvető triász egyikének sem olvasták semelyik kötetét sem, így felütésképpen elkezdte kérdezgetni őket az aznapi munkájukról. Erre azok fölvidultak, hogy végre valakit ez is érdekel és hosszan meséltek a hegesztési és a kapcsolódó egyéb fémmegmunkálási munkákról. Külön tetszett Vámosnak a hegesztőpisztolyos ételfőzési eljárás. úgy sok évre rá esetleg betoppanhattak egy könyvesboltba azzal a kérdéssel, hogy „Az a Dános Miklós, az van?”

Visszavonulás, de előbb még dedikálás

„Konkréte semmit”, ez volt gyakran a válasz, amikor Vámosra rájött a gonoszkodhatnék és a (rendszerint) miniszoknyás fiatal tévériporternőknek feltette az ominózus kérdést az általuk olvasott kötetéről. Nem ez az oka a hamarosan aktuálissá váló visszavonulásának, hanem a hamarosan ráköszöntő 60-as évforduló. „Talán nem kéne mutatkoznom”, mondja, majd még hozzáteszi: „ha a hiányomat érzik, olvassák a könyveimet.”

Kisétálva a nagyteremből az aulába, szép sor kerekedik a szignóvadászokból. Vámos szívesen beszélget el az emberekkel. Vagy legalábbis úgy tűnik. Nem tudom megítélni. Mindenesetre aki szereti a könyveit, az nem szeret rossz dolgot.