György István Péter jegyzete.
Gondolhatnánk, hogy van egy olyan legalsó szint az életben, ami megálljt parancsol és onnan az út már lefelé nem, csak felfelé vezet.
Már sokadszor jöttem rá arra, hogy én is tévedtem és ilyen elképzelések csak bizonyos „naivitás” mellett létjogosultak. Nevezhetnénk ezt akár optimizmusnak, reménynek, hitnek is.
Nem egyedi eset, hogy valaki kellő szakértelemmel és szorgalommal végezte munkáját és mégis más vette fel helyette büntetlenül a juttatásokat. Neki csak a morzsák jutottak. Volt rá példa, hogy azok a bizonyos gondoskodó kezek összevontak munkahelyeket, és már nem kellett elbocsátani a nem szívlelt vezetőt.
Történt már olyan is, hogy csak az ötletet veszik el, majd a jó kezdeményezés magától elhal.
Folytatható a történet Bródy János klasszikus gondolatával: „a szó veszélyes fegyver és van, aki fegyvertelen.” Végeláthatatlan azoknak a történeteknek a száma, amikor tervezőt, újságírót, színészt és kitudja hányféle embert minősítettek szakmailag alkalmatlanná, mert nem követte a központ merev utasításait.
Ilyen esetek sokaságáról beszélnek, legtöbbször csak suttogtak az emberek országunkban. Így van ez Szombathelyen is. Minap egy beszélgetésre lettem figyelmes a buszmegállóban. Nem fogták vissza magukat a társalgásban a felek, „nyomták” úgy ezerrel. A főszereplő, akiről beszéltek, egy újságíró volt. Ő esetenként „kényes” kérdésekkel is foglalkozott.
A jövőben már nem számítanak a munkájára. Lássuk be az oknyomozó stílus nem mindenkinek a kedvence. Különösen akkor, ha napvilágot látnak olyan hírek, amik az érintettekre nézve nem pozitívak.
Ahogy érzékeltem, most egy ilyen esetről szólt a történet. Egyszerű megoldás született.
Jelképesen kiszervezték az újságíró alól a széket. Aztán jött a busz, és e történet itt véget is érhetne. Adjunk magunknak további esélyt és gondoljuk tovább a sokszor megismétlődő hasonló eseteket. Amikor véget ér egy pálya az említett okok miatt, azonnal kap az illető egy újabb lehetőséget.
Szabadságot, belső lelki megnyugvást, levegőt. Vannak dolgok az életben, amikről soha nem fogunk lekésni. Lehet, hogy korán indulunk a következő buszra, vagy munkahelyre. Ez nem olyan nagy tragédia. Sokkal kellemetlenebb érzés, ha munkahelyen napról-napra emelkedik a küszöb mérete, és lassan nem lesz kedvünk átlépni rajta. Lantot venni a kézbe nagyon nagy felelősség.
A dallamot azonban csak a szív diktálhatja, mert különben hamis próféciák születnek. Egyben azonban mindenki biztos lehet. A tudását, a hitét és az elhivatottságát nem tudják tőle elvenni. Sokunk fülének ismerős a monoton és mindig egyforma hangon beszélő metró automata figyelmeztetése:
„Tessék vigyázni! Záródnak az ajtók, a végállomás következik.”
Szerencsére ott még idejében szólnak, hogy legalább a csomagunkat össze tudjuk pakolni.
György István Péter