"Azonban az is jó, ha legalább délig beszélgetünk. Ha valaki mosolyog, az is jó a léleknek.” Évadnyitó bolhapiac 2014.
Kicsit álmos, borongós hangulatú vasárnap délelőtt a szombathelyi Vásárcsarnokba vettük utunkat. A 2014-es év évadnyitó „zsibijére” tekintettünk be egy ajtózár beszerzése érdekében. Igazából nem tolongtak a vásárlók, az érdeklődők. Az eladók sem izzadtak a sok kiszolgálástól.
Közben ismerősök között elhangzott egy-egy jókívánság, ami leginkább az újévre vonatkozott.
Nézelődés közben beszélgettünk. „Marshall” úr feleségének tett fogadalmát váltotta valóra: „Feleségemnek megígértem, hogy lesz szeletelőgép a konyhában. Valahogy jobban bízok az általunk felszeletelt termékekben, mint az előrecsomagolt dolgokban. Szeretek ide kijárni, anyagilag is jobban jövök ki. Vannak már bejáratott helyeim, sok korrekt eladót ismerek.”
Megkérdeztem mit kíván a helyieknek 2014 évre: „Szombathelynek erőt, egészséget, békességet kívánok! A XXI. században legyen a szeretet az Úr!” Kezet fogtunk és elköszöntünk egymástól.
Géza bácsi is inkább nézelődött és az volt az érzésünk, mintha csak arra várna, hogy beszélhessen valakivel. A közelében álltunk meg, néhány szót váltottunk ismerősünkkel. Hozzánk lépve mesélni kezdte kálváriáját. Erős cukorbeteg és magas vérnyomásban szenved, naponta négyszer kell szúrnia magát. Néhány évvel ezelőtt rokkantosították, 112 ezer forint járadékot kapott. Jött a 2 év utáni felülvizsgálat és 59600 Ft lett a következő lépcső. Aztán gyorsultak az események és újabb állomás 44250 Ft. Most az emelés után 45 ezerre rúg a járandósága. „Az új szabály szerint vállalhatnék 4 órás munkát. Viszont, ahol alkalmaznának, 4 óra béréért 6 órát kellene teljesítenem.” Tudjuk ez valahogy így nincs rendjén, együttérzésünket kifejezve tovább indultunk.
A szombathelyi Kovács István 75 éves nyugdíjas a közelükben állt. Egy baráti mosoly szaladt át az arcán viszonoztuk. Ő pedig mesélni kezdte élte sűrített történetét. 44 év munkaviszony után ment nyugdíjba. Ebből 24 évet állandó éjszakai műszakban töltött a hús- és sütőiparnál és további munkahelyen. A nehéz és fárasztó munkában töltött évtizedek munkájának eredménye, hogy épp fenn tudja magát tartani. Nyugdíja most az emelés után 87 ezer forint. Bérlakásban lakik, nagyon meg kell gondolnia minden fillér kiadást, hogy kijöjjön a pénzéből.
Aztán egy ismerősünk „Copy” úr ujjtörését követő kártérítési igényének története következett. Ő újságkihordóként dolgozott a közeli Burgenlandban. Télen elcsúszott kinn és eltört az ujja. Aztán ment a huzavona. Munkaadó, háztulajdonos, köztisztasági szervezet, peren kívüli megegyezés. Közben eltelt 2 év.
Dominik úr beteg, autista gyermekéről mesélt. „Eddig a lovaglás, úszás, az autóbusz ingyenes volt. Most mindenért fizetni kell. A járandóság, amit kapunk, nem fedezi a kiadásainkat. Az étkezési előírásokhoz szükséges élelmi anyagok megvásárlása szinte lehetetlen.” Említette még, hogy a helyi adót a személygépkocsira is ki kell fizetnie. Úgy tudja, egy közeli városban kedvezményt kapnak az ilyen helyzetű emberek.
Megszólítottunk két hölgyet, kezükben gusztusos melegszendvics volt, szerettük volna megörökíteni a pillanatot. Mosolyogva az egyikük annyit mondott: „Nem lenne szerencsés, ha az interneten az uram meglátná a szendvicset a kezemben. Ő úgy tudja, hogy fogyókúrázom.”
A csarnokból kifelé menet az ott árusító Sanyi bácsit is megkérdeztük mit kíván az újévre: „Még a 2/3-nál is legyen jobb az embereknek!”- mondta ragyogó arccal.
A Vásárcsarnok régebbi épületrészébe mentünk. Vali és Emil házaspárok, ismert kereskedők. Évtizedek óta árusítanak a csarnokban zöldségeket, gyümölcsöket. Megható volt hallani a 80 éves néni történetét. Emil mesélte el: „ A néni rendszeres vásárlónk. Nem nagy nyugdíjból gazdálkodik. Amikor nyugdíjat kap, szeretne mindent bepótolni, ami előtte szűkösebben jutott neki. Sokszor kellett már lebeszélnünk arról, hogy inkább többször jöjjön, megértette miért mondjuk. A nyugdíj előtti napokon is sokszor arra sétál, tudjuk, szüksége lenne némely dologra, de nem mer hitelbe kérni. Ilyenkor, ha szerényen is, mindig teszünk valamit a táskájába. Elképzelhetetlen boldogságot jelent ez számunkra.” Vali - Emil felesége- ekképp folytatja: „Nagy dolog, hogy a válságot túléltük. Van munkahelyünk, igaz szabadságunk az nincs. Szombat, vasárnap is dolgozunk. E feszített munkánk eredménye arra elég, hogy a kiadásainkat fedezni tudjuk. A régi vásárlóink nem hagytak cserbe bennünket, Ők segítettek nekünk a túlélésben. Hálásak vagyunk nekik, kölcsönös a bizalom és a szeretet. Nagyon boldogok voltunk, amikor karácsony előtt néhány zsák krumplival hozzájárulhattunk egy közeli város gyermekfalujának karácsonyához.”
11 óra már elmúlt. Már kiürültek lassacskán a csarnokok. A hátsó csarnok melletti parkolóban két idősebb úr beszélgetett. Egyikük, maga is árusított a „zsibin”. Megkérdeztük őt volt-e forgalom. Mondja szinte semmi. „Azonban az is jó, ha legalább délig beszélgetünk. Ha valaki mosolyog, az is jó a léleknek.”
Hirtelen a nyitott ajtón kirepül egy csizma, majd követi a párja. Közeli ismerősük lehetett, aki utána kiszólt az ajtón:” Ingyen adom! Vidd el a menyasszonyodnak!” Zárat nem sikerült vennünk. Lelki élményt kaptunk olyat, ami pénzért nem vehető. Elgondolkodtató, hogy mennyire éhesek és szomjasak a minket közvetlenül körülvevő világban az emberek az együttérzésre, a megértésre. Gondolunk erre?
Lehet már annyi is elég, ha megszólítjuk egymást!
Szerző: György István Péter
Fotó: György István Péter & György Gábor István