Eljött a szeptember, a cefrék kiforrnak, itt a pálinkafőzés ideje. A házi pálinkafőzés legalizálása hatalmas vitákat váltott ki.
Eljött a szeptember, a cefrék kiforrnak, itt a pálinkafőzés ideje. A házi pálinkafőzés legalizálása hatalmas vitákat váltott ki, a népek egészségét, a magyar pálinka hírnevét övezte aggodalom, de szóba került a házifőzők tömeges robbanása is. Őszintén szólva, nem igazán érthető ez az aggodalom, hiszen a magyar pálinkát nem a Szabadegyházi Szeszgyárban, vagy a Zwackék üzemében, de még csak nem is a bérfőzdékben találták fel.
Hogy mennyire nem, annak ékes bizonyítéka Balázs Géza nyelvész, etnográfus tanulmánya a Vasi Szemle 2008. évi 6. számában, mely a dunántúli pálinkafőzés történetébe kalauzol. Az írás részlet a már több pálinkászattal foglalkozó művet jegyző professzor várhatóan még az idén megjelenő Nagy pálinkakönyvéből.
A cefrézés
A pálinkakészítés első lépése a cefrekészítés. A pálinka gyümölcsből készül, csak a tiszta, nem penészes, nem rohadt termést lehet felhasználni. (Illetve a törkölyt, ami a szőlő kipréselt szára, héja.) A csonthéjasok – főleg a kajszi – magvát el kell távolítani, mert abból mérgező anyag, ciánhidrogén oldódik ki. A gyümölcsöt össze kell zúzni cefretörővel, azaz zumicskolóval, majd egy tiszta, felül nyitott (ablakos, máshol ajtós) hordóban kell erjeszteni, az Őrségben úgy tartják, hogy három hét erjesztés húsz fokos hőmérsékleten elegendő is arra, hogy kiforrjon a pálinka. Ezek után az edényt légmentesen lezárták, vagy azonnal főzték, főzették. A főzés ősszel, Szent Mihály napján kezdődött a legkorábbi gyümölcsökkel, és tavaszig, nyár elejéig tartott a későbbiekkel, illetve a törköllyel.
A fazék-módszer - éjszaka
Balázs Géza a 20. századi főzésnek négy módját sorolja több néprajztudós megfigyeléseit összegző írásában: archaikus, primitív főzés, azaz fazék-módszer, egyéni, kisüsti főzés, kisüzemi főzdék, zugfőzés, azaz kuktamódszer. (Utóbbi részleteire nem tér ki a tanulmány.) A primitív főzés lényege, hogy olyan eszközöket lehet használni, amelyek általában megtalálhatóak a háztartásban, tehát önmagukban nem keltették fel antialkoholista és/vagy rosszindulatú szomszédok, valamint a fináncok figyelmét.
Bödei János 1940-ben (amikor már tilos volt az otthoni főzés) írta le egy zalabaksai megfigyelését: a pálinkát éjszaka a pincében, a padláson, vagy a pajtában főzték. Egy 25-30 literes fazekat félig töltöttek cefrével, ebbe beleállítottak egy háromlábú kisszéket, amire egy tálat tettek, majd egy fenekével lefelé fordított lavórral fedték be a fazekat, és a két edény érintkezésnél lesározták. A lavórban hideg víz volt. A felforrt cefre gőze kicsapódott a lavór fenekén, onnét a folyadék belecsurgott a székre tett edénybe. Az így nyert első főzést, a plávist, kihűlés után ugyanezzel a módszerrel főzték le még egyszer: „A második főzés eredménye a tálban visszamaradó tiszta, fogyasztható pálinka.” – jegyzi meg Balázs Géza.
Az a jó kis kisüsti
A kisüsti pálinka a pálinkafőző kunyhókból indult hódító útjára. Ezek a kunyhók a (Balatonfelvidéken kukollák, kukullók) parasztportákon álltak és 1920-ig voltak használatosak, amíg be nem tiltották az egyéni szeszfőzést. Később ezekből lettek a községi szeszfőzdék. A Göcsejben pálinkaégetőnek hívták, és több típusa is volt: létezett kör alakú, melynek vázát fenyőpóznák képezték, az ágakat meghagyták, ezen megakadt a szalma, amivel burkolták. A Vendvidéken is hasonlókat találtak. Létezett a kör alakú kunyhó falazott változata is, de építettek négyszög alaprajzút is, patics-, borona- vagy téglafallal. Az épületet zsúppal fedtek. A füstöt az ajtón, később már kéményen engedték ki.
A kunyhóban volt egy tüzelő kemence, ebben állt az üst (kotlán), amelyből két rézcső vezetett ki. Göcsejben a kemencébe rézkazánt engedtek, ezt melegítették, tetejére silap, púp (tető) került, amit sárral tapasztva légmentesen rögzítettek. A silapból vezetett ki a rézcső, amit hűtöttek, és már folyt is a nedű cserépkorsuba, vagy később más pálinkafogó edénybe.
Kényes pontok
Persze az eljárás nem volt ilyen egyszerű. A pálinkafőzéshez tudás és nem kis rutin kellett. A kemence fűtése az egyik kényes pont. Amikor a pálinka megeredt - intenzíven kezdett folyni – mérsékelni kellett a tüzet, különben könnyen odakozmálhatott a cefre. Mennyiségtől illetve a cefre alapanyagától függően három-négy de akár tizenkét óráig is eltartott, mire a gyümölcsből az első főzéssel (öregeléssel) lefőtt a pelávis, pelávíz, máshol vodka, azaz az alszesz.
Rézeleje, bakja
Az első 5-6 decit, azaz az elejét, vagy bakját különválasztották, ezt nem itták meg. Az Őrségben az első főzetet levesnek hívták, a második főzet első 2-3 decijét sárkánynak (Ezt is elkülönítették). (Az első főzet első néhány decije a rézeleje, melynek az első főzésnél a rézcsövekről leoldott anyag miatt zöldes színe volt, mérgező anyagokat tartalmazhat, és nem csak a réztartalma miatt.) „A cefrét addig főzték, amíg a kazán púpjára löttyintett meggyulladt,” azaz még volt a főzetnek alkoholtartalma – írja Balázs Géza. Ha már nem volt, azaz lement a dara, akkor levették a sisakot, hideg vízzel lehűtötték a kazánt, és kezdődhetett a második menet, azaz a finomítás, tisztázás. Ez előtt a rézedényeket, csöveket hamus vízzel sikálták ki.
A tisztázás során állították be pálinka szeszfokát, amely 50 fok körüli kellett, hogy legyen. Ha ennél csak néhány fokkal gyengébb (45-48 fokos), akkor megopálosodhat, megszőkülhet – írja Balázs professzor. (Az opálosodást a szakirodalom szerint a kozmaolaj okozza, amely a főzés vége felé jelentkezik.) A fokolás egyik legismertebb módszere volt, hogy egy kis üvegbe kevés pálinkát csorgattak, megrázták: ha „az üveg szegélyén gyöngyök, buborékok keletkeznek. Ha csak néhány nagy szem jön létre, "békaszemű" még, nincs készen a pálinka. Ám ha a rázástól apró gyöngyszemnyi buborékok keletkeznek, s ezek sűrűn megtelepednek az üveg szegélyén, akkor már 50 fok felett van a pálinka, elégedettek vele.” A buborékokat az Őrségben pálinkagyöngynek, pálinkakoszorúnak hívták.
Ezt a módszert a mai napig használják, akárcsak a tojáspróbát: a tojást 50 fokos pálinkába rakták, megjelölték, hogy meddig süllyedt el, majd a friss pálinkánál ezt használták mércének.
A pálinkaházak, pálinkaégetők, kukullók voltak az alapjai a lakossági szeszfőzés betiltása után a bérfőzdéknek. A technológia lényegében nem változott, csak az üstök mérete nőtt meg 300-400 literre. A mai minőségi pálinkát gyártó üzemek viszont már az erjesztés során más technológiát, úgynevezett redukciós eljárást alkalmaznak, melynek során inkább megmarad a gyümölcs eredeti ízéből, aromájából.
Munkás és macerás
A fentiekből látszik, hogy a pálinkafőzés nem egy egyszerű mutatvány. Először is fáradságos, mert már a cefre készítése is munkás, össze kell gyűjteni, ki kell válogatni a gyümölcsöt, törni, zumicskolni, előtte-utána hordót mosni. De egy magára valamit adó gazda ezt megteszi, akárcsak egy kiskerttulajdonos, hogy semmi ne vesszen kárba, amiért az év során megdolgozott.
Ha pedig már a cefrével ennyit vesződött, nem biztos, hogy kellő szakértelem és megfelelő eszközök híján (bár úgy hírlik, már gyártják a házi lepárló-készülékeket Magyarországon, és a szlovén, osztrák üzletekben is megnőtt ezek iránt a kereslet) túl sokan megkockáztatnák, hogy az értékes cefréből esetleg egy élvezhetetlen, kozmás, opálos lét kapjanak. (Annál is inkább, mert a jövedéki adó megszüntetése 50 liter mennyiségig nagyjából a felére csökkenti a főzés árát.) Ugyanakkor ma már a pálinkaivás reneszánszával együtt – internetes fórumok tanúsága szerint - feltámadni látszik a házi pálinkafőzés is mint hobbi. Leginkább ennek a műkedvelő rétegnek, a kevés gyümölccsel, kis mennyiségű cefrével, viszont sok idővel – és némi szakértelemmel - rendelkező pálinkászoknak kedvezhet házi főzés legalizálása.