Párizsra öt nap nem elég, derült ki már itthon, az útikönyv meg a térkép böngészése közben. Annyi a látnivaló, hogy erősen szelektálni kell. Mint elsőutasok a legbanálisabb tervvel készültünk, de azért egy-két pluszprogram – Pigalle, Jim Morrison sírja stb. - belefért így kutyafuttában is.
A fapados légitársaságok jellemzője, hogy sokszor nem a nagy repterekre mennek, hanem távolabb eső, kisebb helyen szállnak le. A Wizzair ennek megfelelően a Beauvais reptérre visz minket, ahonnét 70 perces (és 13 eurós) buszozással jutunk be Párizsba. Mentségükre szolgáljon, hogy rögtön egy metrómegállóhoz. Párizs élhető város, sokkal inkább, mint Budapest, de még Bécsnél is sokkal emberközelibb. A párizsi metrón például nem kell az átszálláshoz másik jegyet lyukasztani (nincs is lyukasztó, mágnescsík-leolvasó van), a metrójegy addig érvényes, amíg fel nem jössz a napvilágra.
A városban szinte lehetetlen eltévedni, mindenhol minden ki van írva, merre menj, hol szállj át, ami főleg azért hasznos, mert ha nem beszélsz franciául, úgyis hiába kérdezősködnél. A legtöbben ugyan beszélnek angolul, ezt abból gondolom, hogy szemmel láthatóan értik, mit kérdezek, de válaszolni csak az anyanyelvükön hajlandóak. A franciák már csak ilyenek. Kivételt a múzeumi információs pultokban ülő alkalmazottak jelentik, de a rossz nyelvek szerint csak addig, míg le ne jár a munkaidejük.
A Louvre a közhiedelemmel ellentétben nem ingyenes minden vasárnap, csak minden hónap első vasárnapján. Egyébként 8,5 euró a teljes árú jegy. (Ami nem is sok, ha összehasonlítjuk a nem túl nagy méretű Dali-múzeummal, ahová viszont 10.) A bejárat az üvegpiramis alatt van, és az infóban egészen hasznos benti térképet osztanak, amelyen a turisták kedvéért külön jelölték a népszerű műtárgyak helyét, sőt, aki akar, Da Vinci kódot is kereshet (mi nem akarunk). A Mona Lisa előtt annyian vannak, mint egy nagyobb árleszállításkor a Tescóban, ráadásul üveg mögött van, az meg fénylik, de láttuk és pont. Jobban leköt A szabadság vezeti a népet meg a Medúza tutaja, de azért nem hagyjuk ki a szintén kötelező körnek számító Milói vénuszt sem. Legnagyobb örömömre olyasmit is találok, amit ismertem, de nem tudtam, hogy ott őrzik, nevezetesen azt az egyiptomi írnokszobrot, ami szinte minden valamirevaló iskolai történelem meg művészettörténet könyvben benne van. Meglep, hogy milyen kicsi (mondjuk, fél méter?), de tetszik, főleg az a több ezer éves tekintet…
A Louvre épületével szemben mindjárt találok egy diadalívet, a Tuileriák kertje előtt, de ez még nem az, a nagy, hanem a franciául Arc du Triomphe du Carrousel-nek nevezett. Valamiért ez egy szimpatikus műfaj volt az itteni építészeknek, bár valóban nincs sok értelme.
Tehát Arc de Triomphe – ez a Diadalív franciául, a helyi turistatérképen így keressétek. Már messziről látszik, a Champs Elysée túlsó végéről is, és csak nem akar közelebb kerülni. (Nem baj, kell a séta.) Maga az építmény egy tér kellős közepén áll, meg lehet próbálni átfutni hozzá a körfogalomban haladó autók között (életveszélyes), vagy meg lehet keresni a hozzá vezető alagutat (ajánlott). A Diadalív is megmászható, akinek kedve van hozzá. Én inkább Napóleon meg a feliratok szemlélésével kötöm le magam, meg is találom Raab-ot, azaz Győrt.
Az Eiffel-torony csúcsának meghódítása történhet lifttel avagy gyalogosan. Bár már este nyolc óra van, mire odaérünk, mégis iszonyat sok ember áll sorba a két lábánál, hogy feljusson. A harmadik zárva van, a negyediknél alig vannak. Ide állunk be. Hamar kiderül, hogy ez a lépcsőzős sor… Annyi baj legyen, arról már amúgy is letettünk, hogy a legtetejére menjünk, ott egyrészt kevés a hely, sok a turista, másrészt meg elkezdett esni. A helyzet nem javul később sem, csak az első szintig jutunk, mert időközben rendes zuhé alakul ki, ami nem is szűnik egész éjjel, a torony meg ugye nem valami zárt hely, szóval másfél órát dekkolunk a moziteremben és környékén, többször megnézzük az Eiffel-torony építéséről szóló kisfilmet, nem veszünk hotdogot kisebb vagyonért, aztán lerohanunk a legközelebbi metrólejáratig…
A Pompidou-központhoz azóta vágyom, hogy a főiskolán írtam róla egy jelesre értékelt dolgozatot. Sajnos koraiak vagyunk, nincs még nyitva, F,. meg amúgy is a Szajna-partra vágyik, így csak kívülről szemlélődünk. Van mit, pedig mára már igazán megszokhattuk az ipari küllemű épületeket. De ez akkor is baromi jó, a külső falon futó csöveivel, színes fém mifenéivel. A mellette levő szökőkút jelenti a grátisz vizuális élményt, sprickoló halálfej, színes fekvő nőalak a melléből előtörő vízsugárral és hasonlók. Sztravinszkij-szökőkútnak hívják, Jean Tinguely és Niki de Saint-Phalle műve.
A Cité-szigeten álló Notre-Dame valóban monumentális, és visszafogott sorban állás után be lehet jutni (ingyenes, talán ezért megy gyorsabban a bejutás, mint máshová). Az egyetlen csalódást az okozza, hogy a híres vízköpő figurák nagyon magasan vannak, lentről épp csak jelenlétük észlelhető.
A Conciergerie és Sainte-Chapelle is a szigeten van, az előbbi egy erődítménynek látszó tárgy három helyes kúpos bástyával. Az előbbi arról nevezetes, hogy itt tartották fogva Marie Antoinette-et, az utóbbi meg arról, hogy meglehetősen csicsás belülről (na jó, az útikönyv nem így fogalmaz, hanem gazdagon díszített kápolnát ír).
A Montmartre, a festők és bohémek egykori lakhelye kicsit messzebb esik a központtól, de megéri idemetrózni. Egyrészt a Dalí-múzeum miatt, ahol a szürrealista művész 300 alkotását, köztük több - szó szerint - állati szobrot láthatunk, másrészt a Sacré Coeur bazilika miatt, ami nem mint templom érdekes, hanem mint kilátóhely, hiszen egy dombon állunk, ahonnét nem semmi a panoráma. Lesétálunk a Pigalle-ra, a rossz hírű negyedbe, és azonnal elismerem, hogy ez jogos kitétel, szexshop szexshop hátán (Ferkóra itt is rászól valaki, hogy tegye el a kamerát, de ezt már kezdem megszokni…). A Moulin Rouge viszont őriz még valamit a régi idők revüjének egyszerre elegáns és erotikus hangulatából, de minthogy 175 euró egy esti műsoros vacsora, ebből most kimaradunk.
Versailles-ban a RER-rel lehet kijutni, ez olyasmi, mint a HÉV, nem bonyolult, az egyik vonal végállomásán kell leszállni, onnét meg követni a táblákat, és öt perc séta után már lehet is sorba állni jegyért. A kastélyt 13,5 euróért lehet megtekinteni, a kombinált túra (Marie Antoinette távolabb eső rezidenciájára is érvényes) 20-at kóstál. A kastély óriási és gyönyörű Egy hiányossága van csupán: elég kevés berendezési tárgy maradt meg (mondjuk, Schönbrunnhoz viszonyítva), persze, itt volt 1789 meg az azt követő évek, amikor kvázi szabad prédának számított. Festményekből nincs hiány, talán a Napkirályt, XIV. Lajost egy forradalmár se akarta hazavinni nappaliba. Arra esély sincs, hogy a 75 méteres tükörteremben olyan fotót készítsünk, amibe nem lép bele senki, annyi a látogató, de parkban már nincsenek ilyen problémák. Az ugyanis egyszerűen olyan hatalmas, hogy eloszlik bent a nép. Közel fél órát sétálunk a túlsó végéig, a Trianon kastélyig. Maga az épület nem nagy szám, csak hát a neve…
Egy teljes napot gond nélkül eltöltünk Versailles-ban, sötétedéskor is csak a hasunk húz vissza a városba. Perverz módon kihagyjuk a klasszikus francia kisvendéglőket, jöhet a világ minden pontján megbízható és olcsó arab gyorskaja. A szállásunk körül, nem messze a Pére Lachaise temetőtől, afféle arab-fekete negyedben van belőle választék.
A temetőbe csak az utolsó napon jutunk ki, épp annyi időre, hogy megkeressük Jim Morrison és Oscar Wilde sírját (a bejáratnál lehet kérni híresemberes térképet). Az előbbi gondosan őrzött, és körbe van kerítve, így a rajongók csak messziről szórják rá virágot és néhány szál egész cigarettát, Wilde-é egy parcella szélén áll, rúzsnyomokkal teli. És ez annyira párizsi!
Fotó: Bakos Ferenc
További képek Párizsról