A diadalív
Kétség sem férhet hozzá, hogy az idei karnevál legnagyobb dobása a
Las Vegas-i stílusban épült diadalív. Az este szivárványos megvilágításban pompázó, (hab)könnyűszerkezetes alkalmatosság nyilván nem nyeri el a karnevál autentikusságának fontosságát hangsúlyozó értelmiségi réteg tetszését, de hát ez az egész már rég nem erről szó. Itt show és tömegturizmus van, aminek minimum városmarketingben, optimális esetben bevételekben kell realizálódnia.
Ebből a szempontból a diadalív kiválóan teljesít. Bármilyen hihetetlen, nem találkoztam olyan valódi karneválozóval, akinek ne tetszett volna az építmény. Péntek délutáni ott jártunkkor vígan és masszívan fizették az emberek az 300 forintos beugrót. Mivel annak idején a Thököly utca harmadik emeletén laktunk, nagyjából sejtettük, mit fogunk látni, a szerkezet belsejére azért kíváncsiak voltunk.
Nos, ilyen a látvány bent és kint:
A felvonulás
A délutáni felvonulás is korrektül lement. A cirka félórás látványosság tizedik alkalommal már persze annyira nem tud földbe döngölni a látvánnyal, de aki először vagy másodszor látja, még mindig nagy élmény.
Az egész idei karnevál egyik nagy érdeme, hogy a kívülálló nem veszi észre, hogy a rendezvény költségvetése vérrel, verejtékkel és kötéltáncmutatvánnyal van összefoltozva.
Hogy a nézők zsebében sincs sok pénz, azt nemcsak a vendéglátóhelyek előtti ritkább sorok mutatják, hanem az is, hogy a Savaria Szálloda melletti mobil lelátó gyakorlatilag üres volt a felvonulás idejére.
A menetben – ahogy már megszoktuk - megannyi ismerőst fedezhettünk fel. Szommer Ildikó karneváligazgató egy bigán integetett Mérei Tamás kuratóriumi elnökkel, Puskás Tivadar polgármester és politikai kísérete a savariai polgárok menetét vezette. Jóval nehezebb volt kiszúrni Ipkovich György országgyűlési képviselőt, aki a szokásos légiós szerkójában vonult.
Szakcsi Gipsy Jazz
Habár a karnevál alatt koncertek végtelen és nehezen követhető sora zajlik, jellemzően csak nagyon nehezen találok magamnak valamit. Ennek oka, hogy a rendezvényen már a kezdetek óta az úgynevezett világzene a domináns stílus. Ez a veszélytelen, de nagy katarzist okozni nem lépes stílus kétségtelen jó a tömegrendezvényre, ahol söröspohárral (átlag 450 egy korsó) és kürtőskaláccsal (1000 Ft!) a kezükben jönnek-mennek az emberek.
Szóval ebben a felhozatalban nagyon megörültem
Szakcsi Lakatos Béla és barátai péntek esti felbukkanásának. A formációt pár évvel ezelőtt pont a karneválon csíptem el - hogy pont ugyanők voltak, azt nem tudom, a jazz zenészek gyorsabban váltják a partnereiket, mint költők a szeretőket -, de akkor mindössze a ráadásra értem oda. Most jobban figyelmet a kezdési időpontra.
A Szakcsi Gipsy Jazz (melyet - jellemzően a dzsesszélet kaotikusságára - Szakcsi New Hungarian Gypsy Jazz mutatott be) este 8-kor kezdett a Fórum színpadon. A téren láthatóan a kb. száz ember volt, aki tudatosan volt kíváncsi a produkcióra, a többiek csak éppen arra sodródtak.
Aki viszont végighallgatta és füle is van hozzá, annak már csak ezért megérte eljönni a karneválra.
A Rostás Mónival és Roby Lakatossal megerősített csapat a dzsesszt és a cigányzenét forrasztja össze, de nem a világzenére jellemző felső rétegekben, hanem valahol a mélyben.
Ez a zene azért üt akkorát, mert a dzsessz végletekig kifinomult, ám steril, l’art pour l’art alapját megbolondítja a cigányzenében levő érzelmekkel, örömökkel és bánatokkal.
Ehhez jön még az élő előadás bűbája, ahogy a zenészek arcán megjelenik a zene, ahogy egymásra néznek, cinkosan mosolyognak vagy éppen táncra perdülnek.
Szerencsére volt annyi ember a színpad előtt, hogy meg- és vissza legyenek tapsolva.