Vége a télnek. Erről tanúskodik a szerkesztőségünk birtokába jutott hangfelvétel, amelyen a horvátzsidányi verebek, rigók cinkék és más jó madarak csivitelnek vidáman.
Kérem szépen, jó hírem van: vége a télnek. Erről tanúskodik a szerkesztőségünk birtokába jutott hangfelvétel, amelyen a horvátzsidányi verebek, rigók cinkék és más jó madarak csivitelnek vidáman. A felvétel a zsidányiak tréfás lakodalmi menetén készült, amelyet téltemetés céljából tartottak szombaton.
Szombat délután kettőkor érünk Horvátzsidányba, a kishídnál már egy úr várakozik unokájával. Megtudom, a menet már elindult a legszélső utcából, de még bő negyedóra, mire ideérnek. Így is lesz, épp hogy elkortyolok egy deci blauburgert – itt termett Kőszegen, mondja a csapos asszonyság –, már fel is tűnik egy kistraktor, a mögé kötött kocsiban apróságok beöltözve: a tininindzsa teknőstől Harisnyás Pippiig majd mindenki megtisztelte a téltemető bolondos esküvőt, amely a falun az utolsó farsangi szombaton végigvonul.
Öreganyámnak öltözött asszony, Lakotár Ferencné igazít el, a vámpírok, gumicsizmás öregemberek (akik többnyire fiatal lányok), bögyös-faros menyecskék (aki többnyire fiatal legények), törökök (a falu női karának tagjai), apácák és más maskarások forgatagában: a horvátoknak is meg van a maguk tavaszváró szokása, tél végén tréfás esküvőt tartanak, amelyen összeadnak egy fiatal párt, egy öreg meg megerősíti „esküjét.”
A menetet báboc, azaz a násznagy vezeti, ezt a felelősségteljes szerepet Keresztes Zoltán vállalta magára. Hiányolom a rozmaringot, de ott van az a kalapjára tűzve. A horvát férfiak ezt a télen-nyáron zöld ágacskát teszik gomblyukukba esküvő alkalmából, sőt a bábocnak még botján is ez virít, piros szalaggal átkötve.
A felvonulásra kivonultak a mentők, OMSZ feliratú láthatósági mellényben, a helyi önkéntes tűzoltók, egyikük templomi perselyt ráz, gyűlnek bele az ötszázasok. A rendőrség sem maradhat el, mert a rendezvényt biztosítani kell, „különben nem érünk a rendben a végére, pedig a falu végén is ugyanolyan szívesen kínálják a menetet, mint a végén” – ad készséges felvilágosítást a rend őrasszonya. A házak elé ugyanis kijönnek a gazdák, akik forralt bort kínálnak, meg a gazdasszonyok, aki édes és sós finomsággal traktálják a nászmenetet.
A nyolcvan-száz fős sokadalom élén az ifjú és az idős pár vonul, mit vonul, tánclépésekkel lejt, a cd-lejátszóból szól a horvát bulizene, a taktust meg a törökök adják, Ali Babát sűrűn emlegetve. Így érünk a polgármester háza elé, aki erősen náthás, de csak megjelenik feleségével, egy üveg borral meg pálinkával a kapuban. „A polgármester beteg, az alpolgármester nincs itthon, mi lesz így a faluval” – rikkantja egy korántsem kétségbeesett úr.
Így érünk Horvátzsidány hatalmas, impozánsan a falu fölé emelkedő katolikus temploma tövébe, ahová talán mind a 850 lakos beférne. (Sajnos már csak a falu fele horvát – nagy az asszimiláció – tudom meg egy fiatalembertől.) A szerzetes, Ravadics József – aki Kapa néven ismert - összeadja a párokat, Lakotár Tímea tolmácsolja nekem szertartás szövegét, amelyből csak annyit értenék: ámen. A menet vonul tovább, aztán este a falu megszüntetés határára jutott iskolájának javára rendezett jótékonysági mulatságon fejezi be az idei farsangot.
Mi indulunk haza, fűteni kell. De ahogy azt a zsidányi verebek megsúgták, már nem sokáig.