Egyiktől sem vagyunk elájulva, de a papírnak még mindig hangulata van.
Néhány héttel ezelőtt ajándékba kaptam egy Time magazint. Miközben esténként nem titkolt élvezettel lapozgattam, megállapítottam, hogy – mind tartalom, mind forma tekintetében - még mindig utcahosszal veri az online sajtót.
És felmerült bennem a kérdés: vajon hol tartanak most a magyar nyomtatott politikai hetilapok?
Korábban lelkes olvasójuk, sok előfizetőjük voltam, de mára én azon tízezrek táborát erősítem, akik elpártoltak tőlük.
De nem zártam ki, hogy talán ismét megdobban a szívem, ha megérzem a papír illatát, és talán az évek során ezen sajtótermékek megtanulták, miként adjanak választ a digitális kihívásokra.
A január 23-i Heti Válasznak (66 oldal, 490 forint) és a január 25-i HVG-nek (74 oldal, 525 forint) a címlapja és a kiemelt témája ugyanazt a kérdést, a Pakssal kapcsolatos magyar-orosz megegyezést játja körül.
A lapok ezenkívül nemcsak hasonló méretűek, de tapintásra és némileg külcsínre is hasonlítanak: konzervatív, profi, de kissé unalmas tördelés; de biztos tudják, mit miért csinálnak.
Érdekes, hogy mindkét újság hátulján ugyanazon a Telekom-mobildíjcsomag reklámja virít.
Mindezt csak a rend kedvéért írtuk le, a két hetilap olvasói már rég nem az ár vagy a tapintás alapján választják az egyiket vagy a másikat: az évek során mindkét lap egy-egy politikai a szekértábor zászlóshajója lett.
A Heti Válasz már az alapításától kezdve a jobboldal ügyét igyekszik győzelemre vinni, míg a HVG feladta a függetlenség korábbi látszatát, és az ellenzék masszív szócsövévé vált. (Különösen az online kiadás, de azt mos ne keverjük ide, mint ahogy ne foglalkozzunk a bennük levő reklámokkal és a finanszírozási rejtélyekkel sem.)
Az egyoldalú politikai elkötelezettség önmagában talán még nem is lenne baj, ha annyira tetszetős csomagolásba tudják tálalni, hogy erről meg tudunk feledkezni.
A Heti Válasz politikai megfelelésből kétségtelenül „jobban” teljesít. A kormánypártiság bizony akkor is zavaró, amikor a hatalom vitatható döntéseit (a tervezés „államosítása”, az MNB műkincsvásárlása, a megújuló Kossuth tér stb.) igyekeznek magyarázni, de még zavaróbb, amikor a „kincstári” attitűdöt indirekt módon csempészik be az írásokba (bevándorlás-ellenes EU, romániai román autonómia lehetősége, alapjövedelem stb.).
Ugyanakkor megemlítendő, hogy vannak olyan írások, amelyek estében nem érezzük a „gazda” elvárásait, és a kormánypártiság íze vagy nincs jelen, vagy egyáltalán nem zavaró, mert a szakmaiság a politika fölé nő.
Ilyen például meglepetésre a paksi bővítésről szóló szerkesztőségi írás (Paks vobiscum), amely megfelelő mennyiségű tények és érvek felsorakoztatásával képes azt sugallni még a kétkedőknek is, hogy a magyar-orosz megállapodás mélyén még racionális megfontolások is lehetnek.
Szintén tetszik az Oplatka Andrással az interjú. A Svájcban élő „polgári gondolkodású” újságíró nyíltan a kormányt is okolja az ország külföldi rossz megítélésért, és nem tetszik neki a közmédia sem.
Más értékes, alapos cikkeket is találunk például a gyerekbántalmazásról (László Dóra) vagy a háziállatokról (Lengyel Viktor és Facsinay Kinga).
Korrekt a Kun Árpád íróval készül interjú (Osztovits Ágnes), a kivándorlással foglalkozó művészi alkotások bemutatása (Sümegi Noémi), és élvezettel olvastam Eötvös Péterrel készült beszélgetést (V. Nagy Viktória) is.
A HVG másként dolgozik. A hetilap cikkei összességében „lebegősebbek”, könnyedebbek, a tényanyag mellé jelentős mennyiségű adalékanyagot kevernek, így a cikkek olvasása gördülékenyebb, igaz, ez nem egyszer súlyveszteséget jelent.
Itt van például az ő „paksi blokkjuk”. Jenei András háromoldalas írása már a legelején kijelenti, hogy az orosz bővítés „ráfizetéses és versenyképtelen, energetikailag konzervatív szemléletű” stb., anélkül, hogy ezeket az állításokat – melyek vagy igazak, vagy nem - valódi érvekkel és számításokkal alátámasztaná. Egyszerűen „eddig kiderült információk”-ra hivatkozik.
Klasszikus értelmiségi köldöknézegetés Czizmadia Ervin, már a címével is sokatmondó „Az erkölcsi faktor, Gyurcsány és a demokrácia közeljövője” című eszmefuttatása. A közalkalmazotti juttatásokról vagy a választási startról szóló cikk szintén sem elég nyomós indok ahhoz, fogy félezer forintért újságot vegyünk, amit majd este az ágyba viszünk.
Igaz, a kormányzati reklámokról szóló, enyhén simicskázó-közgépező írásban (Rádi Antónia) viszont kétségkívül van anyag, és érdekes is.
De a HVG legnagyobb előnye mégsem ezek a – kiszámítható szemszögből írott - belpolitikával átitatott cikkek, még csak nem is a kétségkívül korrekt, informatív, de nem túlságosan izgalmas cikkek a magyar gazdaságról, hanem azok, melyek a külföldi eseményeket, jelenségeket, trendeket mutatnak be, illetve a szellemi élet egy-egy szeletét tálalják az olvasónak, megfelelő módon előcsócsálva.
A magyar médiában a külföldi hírek meglehetősen mostohagyereknek számítanak, a HVG-ben viszont megvan az a képesség, hogy elhitesse velünk, hogy fontos tudnunk a francia, az egyiptomi vagy a cseh helyzetről, vagy hogy Szingapúrban miféle botanikus kert épül.
És valószínűleg tényleg fontos.
Mint ahogy a jól informáltság kellemes érzetét sugallja, ha olvasunk például az országház egykori építésének kulisszatitkairól (Laskovity J. Ervin) vagy a harmadik generációs Sherlock Holmes-őrületről (Aschner Irma).
Ítélet:
A két hetilap figyelmes átlapozása után egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a jövőben rendszeresen ismét hetilap olvasó, ne adj isten előfizető leszek. Bár csírájukban bennük van valami olyannak az ígérete - sőt talán nyomokban az a valami is -, amivel nem tud versenyezni az internet, ez egyelőre (?) nem elég vásárlási a motivációmhoz.
A termékpárbajunk szabálya, hogy győztest kell hirdetni: az pedig – a színes témaválasztásnak és a görcsmentességnek köszönhetően – a HVG.