Utazás Európában: válogatás Byrd, Debussy, Koetsier, Albeniz, Turner, Bartók, Doppler, J.Strauss és Dvořák műveiből. Kamarazene bérlet 2., 2016. november 28., 19 óra, Bartók Terem.
A mai zenekari kürt ősének tekinthető hangszert a 17. században Franciaországban kezdték építeni cor de chasse, vadászkürt néven. Ez 55–70 cm átmérőjű körben feltekert vékony, enyhén kúpos csőből állt, széles hangtölcsérrel.
A hangszer gyorsan elterjedt német nyelvterületen, fejlődésének súlypontja is a továbbiakban oda helyeződött át. A 18. század első felében már a maihoz hasonló arányokkal épült, 2–4-szeresen körbehajlított csöve 24–41 cm átmérőjű kört alkotott. Ez natúrkürt, tehát billentyű és szelep nélküli hangszer volt. Ekkor már a zenekarokban szólóhangszerként is szerepelt, sokszor igen nehéz szólamokkal.
Nehézséget jelentett a kürt használatában, hogy natúrhangszer jellegéből adódóan csak az alaphangolásának megfelelő hangnemben lehetett rajta játszani, tehát a különböző hangnemekhez különböző hangszerekre volt szükség. Ezen kezdetben úgy segítettek, hogy a hangszer és a fúvóka közé különböző hosszúságú toldalékcsöveket helyeztek, a szükséges módon megváltoztatva az alaphangolást.
Később a hangszert úgy módosították, hogy ezeket a toldatokat a kürt belsejébe lehetett beilleszteni, így született meg 1753-ban a talányos nevű Inventionshorn, később az Orchesterhorn. Ugyanebben az időben kezdték a kürt hangmagasságát kézi fojtással módosítani, lehetővé téve a pontosabb intonációt, több hangot téve elérhetővé.
A 19. század elején a kürtöknél a trombitával együtt az elsők között alkalmazták az új találmányt, a szelepeket, ami végleges megoldást ígért a hangszer egyre kínzóbb hiányosságaira. Használatukkal lehetővé vált, hogy a kürt egész hangterjedelmében a teljes kromatikus hangsort megszólaltathassa. Ennek ellenére érdekes módon meglehetősen sokáig tartott, amíg a zeneszerzők is megbarátkoztak az új hangszerváltozattal, többek között Beethoven és Schubert is még ragaszkodtak a hagyományos.
További információk itt.
Fotó: sso.hu