Munkásságról, célokról és irodalomról, hivatásról, verssel való hódításról.
Fehér Renátó szombathelyi költő volt a napokban a vendége a TÁMasz – Ifjúsági Olvasó Klubnak, akivel írói munkásságról, célokról és az irodalomról, mint hivatásról beszélt Horváth Eszter, a Vas Megyei Tudományos Ismeretterjesztő Egyesület munkatársa.
A fiatal költő beszélt arról, hogy már gimnazista korában is nagyon szeretett regényeket és verseket olvasni. Mint mondta, nagy hatással volt rá József Attila költészete, akinek az egyik verseskötetét mindig magával vitte az iskolába. Renátó elmondta, hogy harmadikos gimnazista korában szombatonként Budapestre utazott, hogy kortárs szerzők előadásai által bővítse irodalmi ismereteit.
– Előtte azt hittem, hogy van valami lövésem a világról és akkor kiderült, hogy itt vannak élő, nagy magyar költők köztünk és egyszerűen nem tudom, hogy ők kicsodák – kezdte el mesélni. Minden előadást megelőző héten megtudtuk, hogy ki tartja a következőt, így volt egy kis időm utánanézni a munkáiknak. 2007 szeptemberében elindult ennek a szemináriumnak a második szemesztere – folytatta. Választani lehetett, néhány irodalmi foglalkozás közül. Én a verset választottam, mint témát. Tízen voltunk egy csoportban és csináltunk versírási gyakorlatokat, illetve kortárs szerzőkből, folyóiratokból kellett előadást tartani. Ez párhuzamosan sok-sok olvasással járt hét közben, mellette ott volt még a gimnázium és a zenekarom is – tette hozzá.
– Kamasz koromban tele voltam parákkal és önkeresési nehézségekkel, amikkel gondolom alapvetően ilyenkor mindenki. Vers formájában próbáltam rögzíteni az érzéseimet, gondolataimat, így egyfajta terápia jellege volt a versírásnak – osztotta meg a közönséggel.
A beszélgetés folyamán szóba került az is, hogy tulajdonképpen milyen nehézségekkel kerülhetnek szembe azok, akik úgy döntenek, hogy kiadják a műveiket.
– Láttam olyan eseteket, amikor valakik elhamarkodták a verseskötetük kiadását. Én úgy gondolom, nem feltétlenül kell például húszévesen megjelentetni egy könyvet. Érdemes kivárni, amíg beérik a dolog. A könyvkiadás egyik nehézsége egyébként az, hogy bár a különféle kiadóknak át lehet küldeni e-mailben a művet, egyáltalán nem biztos, hogy válaszolnak rá. Van olyan a helyzet is, amikor az ember elküldi több helyre a verseit és mindenhonnan azt a választ kapja, hogy még dolgozzon rajta. Ilyenkor érzik a kiadónál is, hogy a kapott anyag nem rossz, de még nem alkalmas a közlésre – mondta el.
– Ilyenkor persze előjön a hiúság kérdése is, mert ennek hatására valaki dönthet úgy, hogy soha többet nem próbálkozik a műve kiadatásával, mert nagyon megbántották. Másfelől, ha például egy kezdőt rögtön elfogadnak a nagy folyóiratok, akkor ott valószínüleg valamilyen baj van. Az tudni kell, hogy az irodalmi újságok szerkesztőire jellemző, hogy időközben szeretnének találni egy-egy csodagyereket, akikről elmondhatják, ők fedezték fel. Szerintem a kisebb és még fiatal folyóiratoknál érdemes elkezdeni a publikálást – fűzte hozzá.
Jó kérdés, hogy manapság mennyire lehet sikeres a verssel való hódítás. Renátó, mint mondta, végzett egy kisebb közvélemény kutatást is ezzel kapcsolatban, hogy kiderítse: egy lány örül-e annak, ha neki egy költő verset ír.
– Én azt gondoltam, hogy ez jó dolog. Sok lánynak úgy írtam verset, hogy az őt boldoggá tegye, és elmondjam neki ilyen formában, hogy mit érzek. Azt a visszajelzést kaptam a felmérés végén, hogy irtózatosan cikinek és tapintatlanságnak tartják a lányok, legalábbis akikkel én beszéltem. Ők nem örültek annak, hogy nekik verset írtak – mesélte.
Végül szóba került azt is, hogy vajon etikailag helyes-e konkrét és valós emberi kapcsolatokról verseket írni úgy, hogy az nyilvánosságra kerül. Nem tárgyiasodik-e el a kapcsolat vagy akár egy-egy érzés ha az ember ír róla.