Az egykori művezető egy temetői találkozáskor határozta el, hogy megszervezi a kesztyűgyári dolgozók összejövetelét. Emlékek, érzelmek és emberek találkozása a történelemmel. Hol volt, hol nem volt ...
A volt celldömölki kesztyűgyár irányába ballagok, de valójában egy szállodába megyek A két helyszín pár száz méterre van egymástól, de micsoda különbség. A gyárépület mára merő romhalmaz, a szálló egyre elegánsabb és egyre kedveltebb, a fürdő, a Ság hegy, és a város növekvő vonzereje miatt. Mindössze két évtized telt el.
A vasutas város, a hazai könnyűipar egykori fellegvára elmozdult a turisztika, az idegenforgalom irányába. Ez sem kockázat nélküli döntés, hiszen a közeli Sárvár, bizony előbbre tart, de vannak olyan sajátosságai Celldömölknek, hogy esélye lehet egy hasonló, de részleteit tekintve más utat bejárni.
Megérkezem a szállóba, ahova már sorban érkeznek, az 1963. november 7-én felavatott gyár, egykori dolgozói. Ez a II. Kesztyűgyári Találkozó. Kapui Gyula egykori művezető, egy temetői találkozás hatására határozta el, hogy kezébe veszi az ügyet, és társai segítségével felkutatták a még élő kollégákat, akik szívesen fogadták az invitálást, és íme már a második összejövetelnél tartanak.
Nem tudom, hogy mennyire gyakoriak az ilyen találkozók, csak én nem hallottam volna arról, hogy megyeszerte találkoznának a LATEX, a TANÉP, vagy a Sabaria Cipőgyár volt dolgozói? Mindenesetre itt az alkalom, hogy találkozhassak a hajdani „uralkodó osztály” ma is aktív közösségi életet élő tagjaival. Megfáradt munkásarcokat várok, végül is évtizedeket húztak le több műszakban, kötő-és szövőgépek mellett. A hatvanas évek új ipartelepítési politikája hozta el vidékre a pesti munkahelyek egy részét, esetünkben a kemenesaljai kötődésű Nagy Józsefné akkori miniszter asszony lobbizott az idetelepítés érdekében.
A hajdani anyacégeknél nem nagyon lelkesedtek az ötletért, de engedniük kellett a politikai akaratnak, nem szívesen, de megtanították a vidéki „parasztokat” nem kesztyűbe dudálni, hanem kesztyűt gyártani. A Váci Kötöttárugyár, és a budapesti székhelyű Gumitextil üzem leamortizált gépeit kapták meg, s ezekkel kellett hozniuk a központilag meghatározott tervszámokat.
Megtették. Hogy ez mennyi küszködéssel, a betanulás alatt a családtól való elszakadással járt, azt most is megbeszélik a fehér asztal mellett, az eltelt idő jótékony hatása, hogy immár romantikus szépséget nyernek, a hajdani kegyetlen idők.
1963-ban, az avatás évében 572 ezer pár kesztyűt készítettek, pedig a szabott-kesztyű részleg Vácról történő leköltöztetése csak 1962. július 1-én kezdődött el. Egy év múlva, már a felavatott gyárban 1.275.000 pár kesztyű készült, amelynek 90,5 %-a exportra került. A gumitextil részleg is már javában termelt, és az ő termékeik 61,3 %-át szállították külföldre.(Dr. Oszkó Zoltán, Kesztyűgyári vallomások Apáczai Kiadó 2010.)
Igen, ez a második különlegessége a mai napnak, hogy a volt iskolaigazgató elvállalta, egy monográfia elkészítését, amely több is egy hagyományos tényfeltárásnál. Aki végigolvassa a könyvet, nem egyedül a hajdani gyár belső életét ismeri meg, hanem egy korszak mindennapjaiba nyer betekintést.
A gyár két alapvető terméke a különféle kesztyűk és a gyógyászatban használatos speciális gumiharisnyák voltak. Ez utóbbi munka nagy odafigyelést, milliméteres pontosságot igényelt. Mindezt olyan asszonyok tanulták meg, akik a mezőgazdaságból, a háztartási munka világából érkeztek egy új, szokatlan környezetbe. Sok könny, és kínlódás övezte a tanulás hónapjait, de nem adták fel, és elsajátítottak egy új szakmát.
A korszak nélkülözhetetlen „kelléke” volt a brigádmozgalom. Magam is tagja voltam hajdani munkahelyemen egy un. szocialista brigádnak, időnként összejöttünk, elbeszélgettünk, amúgy nekünk különösebb versenyezni valónk nem volt, ellentétben a kesztyűgyár hajdani kis csapataival.
A Tyereskova brigád naplójának kezdőoldalán, a szovjet-orosz űrhajós-hölgy képeslapja és kézzel dedikált üdvözlete olvasható. A brigádtagok nem csak a termelésben, de a magánéletben is összetartottak. Mivel nem volt még gyári bölcsőde, a városi pedig zsúfolt volt, a műszakba menő hölgykolléga helyett, gyakran vigyáztak a csemetékre kollégáik, szabadidejükben.
A tegnapi nap hozott még egy meglepetést. 42 évvel ezelőtt, egy fél lábát elvesztett kecskeméti kislánynak kellett speciális harisnyát készíteniük, idézem a könyv sorait.
Megható történetet meséltek el Klárikáról, egy kecskeméti kislányról. A történet úgy kezdődött, hogy egy nagyon komplikált, ortopéd orvos által felírt védőharisnyát kellett készítenie a brigádnak egy kislány részére, aki csípőben elveszítette az egyik lábát. A kért gyógyeszközt soron kívül, túlmunkában kötötték meg, és elküldték a kislány címére Kecskemétre. Levelet is mellékeltek a küldeményhez, amelyben kérték, hogy számoljon be a lába elvesztésének a körülményeiről. Hamarosan megérkezett a hálás, köszönőlevél, amelyet a brigád összejövetelén fel is olvastak.
Ott született egy nemes javaslat, amelyet Kolonics Magdolna terjesztett elő: - Hívjuk meg a kis Klárikát hozzánk egy hétre a nyáron üdülni! Így is történt. A kislány örömmel fogadta a meghívást, és hamarosan meg is érkezett Celldömölkre. Itt a brigád szeretettel fogadta, és minden nap más-más brigádtagnál töltötte el a számára feledhetetlen hetet, ahol kellemes, neki is alkalmas szórakoztatást, élményeket szerveztek. Sírva, könnyes szemmel búcsúzott el a brigádtól, ahol nehéz helyzete ellenére oly sok emberséget, szeretetet, gondoskodást kapott. Szülei, akik érte jöttek, meghatódva mondtak köszönetet a különleges, soha nem tapasztalt emberi szeretetért..(Dr. Oszkó Zoltán, Kesztyűgyári vallomások Apáczai Kiadó 2010.)
A szerző, a brigádnaplóban olvasta a történetet, és elhatározta, hogy felkutatja Klárikát. Hajdani gimnáziumi igazgatója segítségével talált rá, a ma már asszony Klárikára. Meghívták a találkozóra. Lányával, és annak udvarlójával érkeztek. Klárikát kérdeztem, hogy mire emlékszik a hajdanvolt régi „nyaralásból”. Elmondta, hogy a gyárra, a város hajdani kicsit szürkés képére emlékszik, na, meg a Ság hegyre. Celldömölk mai képe, és a meghívás ténye nagyon meghatották. Négy évtizede nem járt errefelé, most egy hétig maradnak.
Az esemény, Dr. Oszkó Zoltán könyvének bemutatásával folytatódott, Zoli bácsi elmesélte a forrásanyag gyűjtésének megható pillanatait. A művelődési központ „riporteri” szobájában, minden egyes héten 3-4 volt dolgozóval beszélgetett, akik sorolták emlékeiket, és magukkal hoztak régi fényképeket, egyéb tárgyi emlékeket.
Fehér László polgármester is köszöntötte a jelenlevőket, a sok-sok vidéki résztvevőre tekintettel felvázolta a következő évek várható fejlesztéseit, amelyek közül a legfontosabb a belváros teljes megújítása. Az önkormányzat - még az előző testület - döntött a könyv kiadásának támogatásáról.
A találkozó talán legnehezebb percei voltak, amikor Kustos Lászlóné felolvasta a gyár elhunyt 100 volt dolgozójának a nevét, a könyvből, s a helyszínen egy papírlapról további 5 név hangzott el, az idő sajnos halad…
A könyvet a helyszínen meg lehetett vásárolni, azonnal hosszú sorok alakultak ki, és sorban vitték azokat a szerzőhöz, dedikáltatni. Megszólalt a halk, diszkrét szalonzene. A munkatársak hoztak magukkal finom süteményeket, fogytak az üdítők, belemelegedtek a nosztalgiázós beszélgetésekbe az asztaltársaságok. Bárcsak a mai üzemekben is megtörténhetne hasonló csoda.
A találkozó előtt, több tucat volt dolgozóval megnézhettem a bezárt gyár csarnokait, a szöveg helyett beszéljenek a képek. Lehangoló látvány. Jó lenne, ha történne valami bezárt gyárainkkal, mert az itt emlékező hajdani munkásosztály gyermekeinek, unokáinak is kellene helyben található munkahely, Ez azonban már egy másik történet. Amennyiben életre kelne a dermesztően üres és sivár gyár, azonnal jelentkezem.