A menetrendkönyvekben hosszú évtizedeken át szereplő útvonal 1913. szeptember 27-i üzembe helyezését követően a Kőszeg–Sárvár–Zalaegerszeg megjelölést viselte - és 146 kilométeres hosszúsággal - a magyar helyiérdekű vasutak egyik leghosszabbja volt - írja az Iho.hu.
A szakportál azt írja: a vonalat a Dunántúli HÉV építette ki, úgynevezett szabványszerződés alapján a MÁV vezette az üzemét. A vonalat elsősorban őszi termények szállítására használták, de jelentős volt itt a személyforgalom is.
A második világháború után megnőtt a városokba ingázók száma, és Bükfürdő kiépülése is fokozta a vonal személyforgalmát. A trianoni békét követően Kőszeg és Bük viszonylatban Rőtfalva–Rednek és Locsmánd között a vonal Ausztria Burgenland tartományához került, ennek ellenére 1933-ig közlekedtek a vonatok, és csak 1938 után – amikor Ausztriát Németországhoz csatolták – szedték fel a vágányt.
A 8942-es elhagyja Csepreg állomást, s keresztezi a Szombathelyre vezető országutat.
Fotó: www.iho.hu
A forgalmat 375-ös és 376-os sorozatú MÁV-gőzmozdonyokkal bonyolították le, majd a MÁV Ganz gyártmányú két-, illetve háromtengelyű motorkocsijai is közlekedtek itt. A második világháború után, 1950-től Répcevis–Sopron-Déli pályaudvar között munkásvonatok és Szombathely–Sárvár–Bük vonalon fürdővonatok is közlekedtek, melyeket a szombathelyi vontatás állított ki.
A vonal jelentős műtárgya volt a Csepreg és Bük közötti alsópályás acélrácsos-tartós Répce-híd, amelyet 1945 márciusában felrobbantottak, éppen amikor egy mozdonnyal vontatott lisztes szállítmányt igyekeztek a közelgő front elől Répcevisről kimenekíteni. .
Répcevis és Sárvár között a forgalmat 1974-ben, Sárvár és Zalabér között egy évvel később beszüntették. Ma a vonal épületei közül néhány még áll, a pályatest is mutatkozik még itt-ott, de hosszú szakaszon ezt már beszántották.