Zsidó katonák a Nagy Háborúban

Emlékezni és emlékeztetni – Zsidó katonák a Nagy Háborúban címmel két előadást hallgathattak meg azok, akik kedden délután ott voltak az Aréna utca 8-ban, abban az épületben, amely helyet ad a Szombathely katonatörténetét bemutató kiállításnak.

Ahogy a helyszín, úgy az időpont sem véletlen: még tart a Nagy Háborús emlékév, amelynek keretében az első világháború kitörésének századik évfordulójára emlékeznek országszerte, így a vasi megyeszékhelyen is.

A zsidó katonák első világháborús szerepvállalása olyan téma, amelyről eddig félve, vagy egyáltalán nem beszélt a zsidóság – hangzott el a rendezvényen, amelyen részt vett egyebek mellett Puskás Tivadar polgármester, Harangozó Bertalan kormánymegbízott és Hende Csaba honvédelmi miniszter is. Utóbbi a közelmúltban megjelent Magyar hadviselt zsidók aranyalbuma című kötetet méltatta hosszasan.

Márkus Sándor, a Szombathelyi Zsidó Hitközség elnöke tartotta az első előadást, amelyet úgy kezdett: „Mi, zsidók elsősorban magyarok vagyunk, ezért nincs abban semmi különös, ha a vérünket is áldozzuk a hazáért.”

Majd elhangzott: az első világháborúban 10 tábornok, 19 ezredes, 17 alezredes rangú zsidó vallású magyar katona szolgált az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében, és számtalan orvos, illetve ápoló. Sokan kaptak különféle kitüntetéseket, vitézségi érmeket; az előadó nagyapja is, ám ennek ellenére számos sorstársához hasonlóan mégis Auswitzban halt meg.

A magyar zsidóság becsülettel és vitézül állta meg a helyét a harcokban – mondta Márkus Sándor, majd hozzátette: talán több megértést kap majd a zsidóság, ha egyre többen belátják, hogy ők sem voltak rosszabb katonák, mint társaik.

Totha Peter Joel, a Honvédelmi Minisztérium Tábori Rabbinátusának vezető tábori rabbija azzal kezdte előadását, hogy II. József a többi európai államot megelőzve Magyarországon 1788-ban bevezette a zsidók általános hadkötelezettségét. A hazai zsidóság ezt nagy lehetőségnek tartotta, úgy látták, hogy fontos lépés történt a jogegyenlőség felé. Hasonlóan vélekedtek az első világháború kezdetekor is: az integráció lehetőségét látták abban, hogy ők is harcolnak a hazáért.

A zsidók az Osztrák–Magyar Monarchia modernnek számító hadseregében az ősi erkölcsük és filozófiájuk, valamint a vallásszabadság szellemében teljesíthettek szolgálatot. Tolerálták, nem elpusztítani akarták őket – hangsúlyozta a tábori rabbi.

A Magyar hadviselt zsidók aranyalbuma című kötetetről

A monarchia területén 1788-ig csak kisegítő feladatokat (sáncépítés, tűzoltás, fuvarozás) bíztak rájuk, illetve beszállítók lehettek, mígnem 1788. június 4-én bevezették a zsidók általános hadkötelezettségét. Il. József uralkodó e felvilágosult rendeletével megelőzte a többi európai államot. A reformbarát zsidók örömmel üdvözölték az új törvényt. Lehetőséget láttak benne, hogy bizonyítsák képességeiket, és további lépést tegyenek a teljes jogegyenlőség felé, hiszen a katonai szolgálat lehetősége mindig korrelált az állampolgári jogok bővülésével.

Az 1848-49-es szabadságharcban jelentős számban, 300 ezren vettek részt zsidók, mindkét oldalon, ami azzal volt magyarázható, hogy a küzdelemben való részvétel reményt adott a teljes polgári egyenjogúságra. Kossuth szerint "kétségtelen, a zsidók túl számarányukhoz vettek részt a honvédség dicsőséges küzdelmében", amiért egyébként utóbb nagy részüket büntetésből besorozták az osztrák hadseregbe.

Az 1867-es kiegyezést követően két alaptörvény befolyásolta döntő módon az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő zsidóság életét. Az egyik, az államilag elismert vallásfelekezetek egyenlő jogállásának a kimondása volt, míg a másik a véderőtörvény, az általános hadkötelezettség elvét fektette le. E törvények hatására, mind nagyobb százalékarányban tűntek fel a hadsereg soraiban az izraelita vallású, zsidó származású hivatásos katonák, akik magyar anyanyelvűnek vallották magukat.

Hiába volt külön rovata az Egyelőségben a zsidó hősi halottaknak, az  „úri középosztály” és a katolikus Habsburgok eleinte nem állhatták a zsidókat. Mária Terézia még azt is tervbe vette, hogy erőszakkal telepíti ki őket Bécsből. Utódai azonban, különösen I. Ferenc József, szembesülve a monarchia népeinek egyre erősödő - a dinasztia uralmát fenyegető - nacionalizmusával, a 19. század végén már „birodalom fenntartó” elemnek tekintette, és pártfogásába vette őket. A császár már az 1880-as években fellépett a katonák körében fellépő antiszemitizmus ellen.
Ellentétben Németországgal, a közös osztrák-magyar hadseregben, bár korlátozott létszámban, de lehettek tisztek a zsidó katonákból, sőt, néhányat közülük tábornoki rangra is emeltek. Az első világháború végéig, 1918-ig a Magyar Honvédség kötelékében több mint tíz zsidó ért el tábornoki rendfokozatot.

Közülük a legkiemelkedőbb személyiség Hazai Samu volt, aki 1851. december 26-án Kohn Sámuel néven született Rimaszombaton. 1873-ban vonult be a Ludovika Akadémiára, ahol hamarosan kitűnt átlagon felüli képességeivel. 1910-ben a Khuen-Héderváry-kormány honvédelmi minisztere lett. Nevéhez kiváló jogszabályok, egész sora fűződik, melyekért 1912-ben Ferenc József bárói rangra emelte, majd 1916-ban vezérezredessé léptette elő. 1917-ig volt honvédelmi miniszter, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének utánpótlási főnöke lett. Clausewitz munkáit is ő fordította le magyarra. 1927-től a felsőház tagja lett, és 1938-ban, nyolcvanhét éves korában halt meg.

Ám az antiszemita agitáció az első világháború alatt is folytatódott. Politikai okokból igyekeztek kicsinyíteni a zsidó katonák bátorságát, helytállását, holott a zsidók az össznépességhez viszonyított számarányuknak megfelelően estek el, illetve sebesültek meg a Monarchia frontjain. Veszteségek esetén mégis a zsidóságot tették meg bűnbakká.

Az 1935 szeptemberében hozott nürnbergi törvények megfosztották a zsidó embereket minden joguktól. A második világháborúban a férfiakat már eleve munkaszolgálatra kötelezték.

Forrás: zsido.hu