Beszippant az idegen, de mégis félelmetesen ismerős univerzum. Ám a kevesebb talán több lenne.
A múlt héten Az utazás az éjszakába kapcsán azt a magabiztos kinyilatkoztatást tettem, hogy „a fajsúlyosabb darabok előtt érdemes tájékozódni, mert megtérül”.
Ehhez képest a premier előtti nyilvános főpróba előtt cirka egy órával az „alapos” tájékozódásom kimerül annyiban, hogy megnézem, mit ír a színház honlapja a darabról, majd még találok egy erre épülő Népszabadság ismertetést is. Öt perc alatt átfutom őket.
Hogy a Márkus Emília teremben kiderüljön, mindkettő csak a felszínt súrolja.
Mentségükre legyen mondva, a Weöres Sándor Színház új darabjáról, a Vitéz Mihályról nehéz hideg-rideg hírzsargonban érni.
Béres Attila rendező Székely Csaba drámájából ugyanis egy külön bejáratú univerzumot faragott.
A 16. és a 21 század sajátos egyvelege egyszerre szürreálisan távoli és riasztóan ismerős.
Magyarok, románok, bojárok, görögök, örmények, székelyek, németek, hajdúk, papok, kurvák jönnek-mennek a számos kelet–európai helyszínen, hogy lassan kibontakozzon a román nemzeti hős, Vitéz Mihály története, vele együtt Kelet-Európa esszenciája és a hatalom generális működése.
A darab erőssége és egyben fogyatékossága, hogy már a kezdeteknél a padlóig rúgja a gázt.
Onnantól kezdve, hogy Vitéz Mihály (Bajomi Nagy György) fürdőgatyában és lyukacsos kőműves ingben megjelenik a színpadon, hogy az életre tanítsa a joggingos, fehér zoknis fiát (Jámbor Nándor) és kiossza párducmintás, neccharisnyás, körömreszelős feleségét (Csonka Szilvia), alaposan meg kell kapaszkodnunk a székünk karfájában, és hogy lépést tartsunk a fejleményekkel.
Részben a díszletek (Horesnyi Balázs), részben a jelmezek (Pilinyi Márta) miatt vibrál a vizualitás a színpadon, váltakoznak és színek, pereg a szereplők nyelve, sűrítve zamatos és vaskos erdélyi népi és álnépi kifejezésekkel.
Miközben a jól nősült, bugris kereskedőből először Oláhország vajdája majd Erdély fejedelme lesz, részben saját képességei, részben a politikai konstelláció miatt, nemzeti hovatartozástól függetlenül mindenki megkapja a magáét: a focidrukker sálat viselő románok, az irredenta-pólós magyarok, a feminin Báthory Zsigmond, a meccset néző, nemi identitászavaros, jéghideg német bürokraták, a saját bíborosukat lefejező székelyek.
És akkor még nem beszéltünk a szotyolázásról, Petrosz-tanácsadó (Mertz Tibor) Gucci-táskájáról és egyéb aktuálpolitikai kikacsintásról.
Hogy bonyolultabb legyen, a manipuláló és manipulált karakterekben olykor felvillan a szerethető, emberi vonás.
A színek váltakozása közben magyarok és románok együtt éneklik a Honfoglalás Demjén-dalt, Kis Grofóra, O-Zone-ra és hasonlókra megy a party, vagy éppen Conchita Wurst másként giccses dala bukkan fel a zsenialitás határát súroló német színen.
„Talán ez minden idők legjobb előadása a Weöres Sándor Színházban” – gondolja magában a tudósító az első felvonás derekán, és Emir Kusturica hasonlóan tömény és hasonlóan dél-kelet-európai Underground filmje ugrik be.
Később viszont csendesen visszavonja a legjobb előadás elhamarkodottan megelőlegezett díját.
Ugyanis már a szünet előtt kiderül, hogy nem tartható a pörgés, és a második felvonás sem tudja felvenni a kezdeti fordulatszámot.
Minden bizonnyal a darab is túlírt: túl sok a helyszín, az intrika, a fordulat, éppúgy belefáradunk a követésbe, miként a rendező is kifogy az újabb ötletekből. Talán ha nem lőtte volna le az összes lényegit az első harmadban ….
Nem tudom, mennyire lehet utólag, menet közben belenyúlni darabba, ez esetben biztosan megérné, mert az alapanyag, a Béres-Székely-univerzum kincset ér.
Értékelés: 7/10
Fotó: Büki László (MTI, első kép) és Mészáros Zsolt (WSSZ)
Szereposztás, egyéb információk a darabról
Előélet
A Vitéz Mihály a Weöres Sándor Színház által 2013-ban meghirdetett drámapályázat díjnyertes műve
A drámapályázatot a szombathelyi Weöres Sándor Színház névadója születésének 100. évfordulójára hirdette meg. A kiíró elvárása volt, hogy a beadandó művek Weöres Sándor: Testamentum című írásának szellemében szülessenek.
Weöres Sándor: Testamentum
„Ha valaha síremléket, szobrot, emléktáblát kapok, vagy bármely intézet a nevemet viseli, mindegyikre véssék rá e sorokat:
Az emberiség akkor fog boldogulni,
– ha rááll az egyetlen józan, ráállható alapra: ha szükségleteit elégíti ki, és nem szenvedélyeit, bosszúvágyait, rögeszméit.
– ha módot lel arra, hogy ne legyen kénytelen eltűrni, hogy gonosztevők, őrültek, komédiások, mániákusok vezessék, fel bírja ismerni őket, és nem szolgálja többé az ő terveiket.
– ha érzi és tudja, hogy erőszakot és elnyomást tétlenül szétnyűni kisebb rossz, mint tettel legyűrni.
– ha úgy tevékenykedik, hogy nem árt vele se másnak, se magának. Ha ezt nem az egész emberiség, hanem csak egyetlen nép tudja: bármily megpróbáltatás és csapás érheti, mindig megerősödve és megsokszorozódva fog felemelkedni. Nem pusztul el, míg hatalom és fölény délibábjai helyett a józan mértékhez igazodik. Mértékét eltanulják a szomszéd népek is, majd azoknak szomszédai.”
A magyar színházi és irodalmi élet vitathatatlan tekintélyű képviselőiből álló zsűri - Alexa Károly, Hamvai Kornél, Molnár Piroska, Nádasdy Ádám, Valló Péter - 173 jeligés pályamunka közül választotta ki a nyertest: Székely Csaba író Vitéz Mihály című drámáját. A 3 millió forint összegű fődíjat Székely Csaba Weöres Sándor születésének 100. évfordulóján, 2013. június 22-én, a szombathelyi Weöres Sándor Színházban vette át Szőcs Gézától.