A derűs szív a legnagyobb ajándék – Müller Péter Szombathelyen

Müller Péter csütörtök este Szombathelyen, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban tartott előadást. Miért boldogtalanok az emberek? Miért menekülnek „boldogító” szerekhez? Miért csalódottak akkor is, ha teljesülnek a vágyaik? Az író többek között ezeket a kérdéseket válaszolta meg a színháztermet zsúfolásig megtöltő közönség tagjainak.

Van, aki hisz, van, aki nem. Van, aki félredobja a könyveimet, mást felderítenek, felébresztik alvó hitét és boldog emberré teszik, mert nem fél majd az élettől, nem retteg a haláltól, s úgy éli meg a nehézségeket, mintha táncolna. A csoda csak azé, aki hisz benne. Az lát, aki látni akar, az hall, aki hallani akar, az gyönyörködhet benne, aki hisz Istenben. Hiszen a csodát Isten „csinálja” – e gondolatokkal kezdte A boldogság titkos természete című előadását Müller Péter.

Az író népszerűségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a teremben egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, annyian voltak. Az ülő- és az állóhelyek mind elkeltek, ha lettek volna csillárjegyek, azok is elfogytak volna.

E sorok írója vegyes érzelmekkel ült be az előadásra. Tény, hogy akinek a könyvei rendre ott tanyáznak az eladási listák élén, aki előadásain biztosan hozza a teltházat, az tud valamit. És az is tény, hogy Müller Péter, Csernus Imre, Bagdy Emőke és a többiek megállapításai, ha lecsupaszítjuk őket, evidenciák, amelyekkel – gondolnánk – mindenki tisztában van, mint ahogy azzal is, hogy 2x2 bizony 4, megtanultuk az általános iskolában, méghozzá a legelején.

Müller Péter szerint a legnagyobb ajándék, amit az édesanyjától kapott, az nem a szeretet volt, hanem a derűs szív. Ezért nem tud számára ez a világ olyan rossz lenni, hogy a szíve ne legyen tele örömmel. „Anyám bölcs asszony volt, áradt belőle a derű. Isten bohóca volt” – hallottuk.

Az író elmondta, először akkor talált rá az öröm, amikor házuk lebombázása után édesanyjával egy gödörben vészelte át a háborút. Mécsessel világítottak, hólevet ittak, megesett, hogy feltört a talajvíz, de soha olyan boldog nem volt, mint akkor.

Egy másik élmény: 1956-ban meglőtték, hat golyót kapott. Halálközeli állapotba került, felszállt a lelke, kívülről (felülről) szemlélhette magát. Ekkor derült ki számára, hogy két énje van: az egyik az igazi valója, a másik a szerepe. Rádöbbent, az előbbi a derűs, boldog. Mert a lélek legmélyén mindenki boldog, csak sokan nem képesek megélni ezt a boldogságot, önfeledtséget. Ha az ember önfeledt, akkor az ön-t elhagyva felemelkedik és szabadon lebeg, kilép az egójából. Az egóval az a probléma, hogy akkor is árt, ha nem elégülnek ki a vágyai és akkor is, ha kielégülnek. Mindkettő boldogtalanságot szül. Az egoista ember a múltban jár, fél a jövőtől és képtelen megélni az itt és mostot. A most jó-érzést. Ez a mai, boldogtalan korban nem egyszerű feladat, de ha valaki rájön, hogy az élet nem a földi pokol, nem szenvedések láncolata, hanem játék is, akkor ünneppé tudja varázsolni bármelyik pillanatot.

Müller szerint a magyarok kultúrájában nem a boldogságnak van központi szerepe, ezért a pszichénk szerkezete olyan, ami miatt nem tud a felszínre jutni az öröm. Ellentétben az úgynevezett nagy kultúrákkal, amelyek tele vannak derűvel; gondoljunk csak a mindig boldogságot árasztó Buddhára. A gyermeknevelés és az oktatás sem segít: nem nevetni, táncolni, énekelni tanulnak a gyerekek, hanem teljesítménykényszerben élnek.

„Kisgyerekkoromban elvették a kedvem az irodalomtól. Mert adatokról, évszámokról, kötelességekről szólt. Ez az oka annak, hogy ma nincs szükség például a versekre. Olvasni is, írni is akkor kell, ha az örömöt ad. Ha nem így van, félre kell dobni. Szerencsémre egy igazgató (és nem a magyartanárom) megtanította nekem, hogy egy versben mi a szép. Ezt követően faltam a betűket, mert kerestem, mi ad nekem örömöt. A kötelező irodalmakat viszont nem olvastam el. Egyáltalán mi az, hogy kötelező irodalom? Einstein is játékos volt, nem muszájból dolgozott. Az ember akkor képes teremteni, ha eltölti az öröm. Istent is eltöltötte. ”

Az író mindehhez hozzátette, nem szabad elfeledkezni a szenvedésekről sem. Ha nehézségeink adódnak, félünk, akkor valójában előkészülünk az örömre. A bajból tudunk felszállni és szárnyalni. Ezért kell fenntartással viseltetni azon tanítók iránt, akik nem beszélnek a szenvedésekről. Nem jó az a tanítás, az a művészet, amelyik csak röptetni akar.

Végül pedig elhangzott a következtetés: az egyén semmivel sem jobb, mint a világ, ezért ahhoz hogy a világ megváltozzon, mindenkinek saját magát kell megváltoztatnia.