Hirdetés

20 000 nap a Földön: Szombathelyre is megérkezett a Nick Cave-film

2015.01.18

Rétegfilm egy rétegzene rétegközönségének. Megnéztük önök helyett is.

Hirdetés

Bizonyára önök is tudják, hogyan megy ez.

Vannak az olyan egykori barátok, szerelmek, osztálytársak, munkatársak, akikkel már rég nem találkozunk; úgy alakult, hogy életünk ösvényei más fák között kanyarodnak.

Nem csengetünk be hozzájuk, nem mentettük el a telefonszámukat, nem írunk nekik e-mailt.

De fülelünk, ha társaságban elhangzik a nevük, és rákattintunk, ha elénk kever valamit tőlük a Facebook hírfolyama. Egy kicsit ilyenkor még megdobban a szív.

Nos, nagyjából így vagyok Nick Cave-vel.

Az alternatív zene ausztrál származású félistenével a nyolcvanas-kilencvenes években bútoroztam össze.


1981-et írunk. Nick Cave a Birthday Party énekese. A zenekart nem nagyon hívták kiscserkészek délutáni zsúrjára.


Ha jól számolom, négyszer láttam élőben. Egyszer Wiesenben, egyszer Bécsben és kétszer Budapesten. Közülük az első életem egyik legnagyobb koncertélménye.

Az énekes közben kipróbálta magát az írásban is.

Amikor olvastam az 1989-ben megjelent „És meglátá a szamár az Úrnak angyalát”, az jutott eszembe róla – ami a kiváló Kertész Imre, Alice Munro, Orhan Pamuk vagy Elfriede Jelinek könyveiről nem - hogy ilyesmiért kellene irodalmi Nobel-díjat adni.


Ez már 1994, a zenekar (Nick Cave and the Bad Seeds) történetének csúcsán van. A Red Right Hand a "Let Love in" albumon jelent meg először.


Aztán a kétezres évek elején elengedtük egymás kezét és szétköltöztünk. Én erre, ő arra ment. Néha persze összefutottunk. „Hogy vagy?” – kérdeztem. „Kösz, jól” – mondta, és ennyiben maradtunk.

Közben azért láttam és hallottam, hogy a világot egyszerre fenyegető és melengető egykori erdőtűzből a kandalló szelíd parazsa lett. Az új lemezeken már leginkább a borítógrafikák tetszettek, a Bunny Munro halála (2009) című második regény is jóval haloványabb, mint az első.

Most meg a Savaria mozi a hétvégén „elém keverte” a 20 000 nap című Nick Cave-filmet.

Elég hülye a kezdési időpont: szombat este 22.15. De hát rendben van ez is, elvégre ez egy rétegfilm egy rétegzene rétegközönségének. Heten ülünk a kisteremben, mindannyian ismertjük egymást, még azokból a bizonyos nyolcvanas-kilencvenes évekből. Zenekarok és koncerthelyszínek nevei repkednek, miközben a popkornra és a filmre várunk. De nem nosztalgiázunk, ez nem az a szubkultúra.

Ahogy a film sem.

A 20 000 nap a Földön Nick Cave egyetlen napján meséli el, a reggeli óracsörgéstől kezdve a késő esti estig; úgy hogy közben a korábbi húszezerről szól.


A film magyar nyelvű előzetese


Szépen fényképezett, lírai alkotás.

Az öregedő rockzenész, akinek fénykorában sikerült egy hitvesi ágyba fektetnie a katolicizmust és a heroint, az ördögöt és az anyagalt, a szépséget és szörnyeteget, most mintha megijedt volna, és Brighton melletti meseszerű tájban eltűnődik ezen-azon, miközben vezet, és megy előtte az ablaktörlő.

A baráti látogatások és a zenekari próba mellett jut idő egy pszichiáter és a levéltár meglátogatására is. Mindenhol a múlt a téma.

Az autóban a képzeletétben – amúgy valóságosan - megjelennek a múlt fontosabb alakjai.  Például az egyetlen világslágert (Where the wild roses grow) generáló Kylie Minogue vagy a zseniális német antizenész-zenész, Blixa Bargeld.


A Kylie Minogue-gal előadott Where The Wild Roses Grow (1996) a zenekar egyetlen nemzetközi nagyslágere. A dalt a koncerteken önironikus formában adták elő.


Várom hátsó ülésre P. J. Harvey-t, a leggyönyörűbb csúnya nőt is, de ő nem jön.

Azt hiszem, jól teszi.

A 20 000 nap a Földön nem tesz hozzá sokat a Nick Cave-sztorihoz, igaz, mentségére legyen mondva, nem is vesz el.

Kapunk némi kordokumentumot és háttér-információt a kezdetekről, csöpögtet egy kis arc poétikát (mindenki más akar lenni, a művész is és a közönség is), de nagy revelációban nincs részünk.


Henry Lee. Az egyik személyes kedvenc. A P. J. Harvey-val előadott duett a Murder Ballads (1996) albumon jelent meg.


Aki ismeri Nick Cave-t, annak hiányérzete van, aki nem, annak túl zavaros ügy ez.

Számomra a tárgyak és belső enteriőrök többet mondanak, mint a zene vagy a szöveg. Az analóg csörgőóra, a hagyományos írógép, az organikus, de mégis pazar angol villa. És a többi.


A film utolsó 7 perce


A film utolsó hét perce, pontosabban a sidney-i operaházban előadott „Push the sky away” azért azt jelzi, a parázs még nem hunyt ki teljesen abban a kandallóban.

Majd talán összefutunk még valahol.

Értékelés: 7/10