Most először pakolt az Agora úgynevezett alternatív koncertet a sportházba. És jól tette. Igaz, ehhez kellett egy Quimby is, amely alapjáraton képes tömegeket mozgatni, és akik most egy lendületes, színházi jellegű koncertet adtak. A dohányzási tilalmat még tanulnunk kell, és az a kérdés is megválaszolásra vár, hogy miért az alternatív koncerteken vannak a legvonzóbb nők.
Prológ
2008-as Balatone Fesztivál. Az egyik színpad tájékáról éktelen zaj, jól szervezett zenei káosz hallatszik. Valaki azt üvölti, hörgi a mikrofonba, hogy „Thank you for the music, the songs I’m singing”. Közelebb érve látom, hogy Varga Líviusz az, a Quimby egyik frontembere a tettes, aki a Kutyavacsorája nevű projektje élén, a színpadon térdelve, izzadt trikóban, szinte önkívületben némileg átértelmezi az ismert Abba-slágert. Maradandó élmény.
2009-es Sziget. Első nap. Féldélutánnyi és 10 kilométernyi gyaloglás, illetve ugyanennyi csalódás után egy kisebb sátorból érkezik a fesztivál első izgalmasabb zenefoszlánya. Az együttes neve Szilárd. A Quimby együttes billentyűsének a magánprojektje.
Nagyházba költöztették
A normálisabb zenei ízléssel megáldott országokba a Quimby és a hasonlók jelentik zenei főáramot. Nálunk még mindig marginális dolognak számításnak, legalábbis a tömegmédiában, amely mindenáron a seggrepacsis vonalat tukmálja a közönségre. Az meg elfogadja.
Ugyanakkor van egy nagyon masszív közönség, amely rámozdul az értelmesebb dolgokra is. Alternatív (jobb szó híján) téren például a Kispál és a Borz és Quimby sokkal nagyobb termeket megtölteni, mint a kereskedelmi rádiók úgynevezett sztárjai. Akiknek zöme főként az ingyenes nyári strandszínpadokon képesek embereket vonzani.
Szombat este a borsos árú belépő (2300 forint) ellenére ezer fizető néző töltötte meg a szombathelyi Művelődési és Sportházat (MSH). A szervezők nem titkolják, hogy kísérleti jelleggel. A kísérlet sikerült. A sportház összehasonlíthatatlanabbul komfortosabb, mint a mozi előtere, van akusztikája, le lehet ülni, meg úgy egyáltalán: komolyabb az egész. A Quimbynek itt a helye. Pont.
Most már csak a büféseknek kellene felkészülni arra, hogy egy ilyen rendezvényen mások az igények, mint mondjuk egy táncversenyen, és akkor talán nem fagy le a sor rögtön a kezdet kezdetén, hogy jórészt ne is mozduljon utána.
Bagóügyben is van tanulnivaló. Az oké, hogy kitiltották őket az Agora-intézményekből, az viszont nem, a mind a férfi, mind a nő vécé elképesztő füstben gomolyag. A szituáció ugyanaz, mint egykori középiskolámban. Bagózni tilos, de a vécében csak kicsit tilos. Még jó, hogy nincsenek tűzjelző csengők felszerelve a mellékhelyiségekbe: egész este csengtek volna.
A közönség
Sacc per kábé alapon a nézők kétharmada a közdőtéren, egyharmada a székeken foglalt helyet. Az életkori szórás meglehetősen nagy, tizenöttől ötvenig. Arányaiban kevesebb a lány, mint mondjuk egy Kispál-koncerten, de így is sokan vannak. Kérdés: miért van az, hogy az alternatív koncerteken van a legtöbb vonzó nő? Válasz: nem tudom, de az okok lehet, a kérdező személyében és szemében keresendők. Például hazabeszél. Ha elég homályos vagyok, akkor elértem a célom.
A nézők között felfedezek egy darab szabad demokrata országgyűlési képviselőt, egy darab szocialista alpolgármestert és egy darab fideszes kulturális bizottsági elnököt. Ez így oké.
Peet
Előzenekarnak itt a siklósi Peet. Pár évvel ezelőtt már láttam őket Oladon. Korrekt modern, könnyen befogadható gitárzene, karakteres gitárjátékkal, de kevésbé karakteres összhatással. A magyar zenekarok valamiért nem mernek önmaguk lenni.
Mint ahogy a közönség is fura. A Quimby-t már megannyiszor látott közönség inkább az előtérben trécsel, a büfében sörözik, a vécében bagózik, ahelyett hogy megnézné az új felhozatalt. Megérdemelné.
Nemcsak a közönség a gátja normális zenei élet kialakulásának. Az MR2 szerkesztői például azt a Peet játsszák az adón, amely az egyik leggyengébb. Hogy ez kinek és miért jó, a fene tudja.
Ideális körülmények között a kiindulási alap a Peet-koncert utolsó 10 perce lehetne, benne egy minden ízében átgondolt Pink Floyd-feldolgozással.
Quimby
Hiába telnek évek, sőt már évtizedek, a magyar alternatív zene piramisának a csúcsa meglehetősen változatlan. Kispál és a Borz és Quimby. Megérdemelten, de nem minden bánat nélkül.
Egészségesebb lenne, ha mondjuk háromévente más és más zenekarnak sikerülne megtölteni a szombathelyi sportházat, ha háromévente új, izgalmas és borzasztó jó zenekarok bukkannának fel a semmiből. De nem bukkannak.
Pontosabban bukkannak, sok nagyon jó is van közöttük, de valahogy egyik sem képes átlépni saját és a kialakult zenei piac, ízlés és menedzselés korlátjait.
Utoljára talán a 30Y-nak sikerült, aztán pont.
Szóval úgy néz ki, egy darabig még Quimbyre kell járnunk. Vagy megint Bécsbe.
A koncert
Lendületes, jó koncertet adott szombat este a Quimby. A ház ugyan nem szakadt le, de a szombathelyi közönség eleve nem olyan házszakítós. Elmegy, örül, lelkesedik, illedelmesen visszatapsol, aztán ha a felkapcsolják a lámpát, hazamegy.
Kiss Tibor és csapata feltűnően jól tartja magát fizikailag és szellemi téren is. Nem kényelmesedtek el, a rutin nem unalomba, hanem egy érett produkcióba csapódik le, ahol szerepe van az apró színpadi elemeknek (a zenekar színházas és egyéb előéletébe most nem mennék bele), ahol kijön, hogy a tagok a szó klasszikus értelmében is tudnak zenélni.
Az elhangzott dalok felölelik gyakorlatilag a zenekar egész történetét, mindig azt húzva elő a cilinderből, ami a legmegfelelőbb módon viszi előre a produkciót. A szombathelyi közönség - és maga a sportház környezete - nem vevő az igazi őrületre, így egy visszafogottabb, jól fésültebb őrületet kap, kisebb hupkákkal, de összességében Magyarországon szokatlan minőséggel és professzionizmussal.
Miközben otthon a pohár boromat szopogatom, még az jut eszembe, hogy nemzetközi zenei porondon egyedül a Quimby lehetne exportképes termékünk.
De azért a Legyen vörös-t eljátszhatták volna:
Értékelés: 8/10