A délutáni események nem léptek túl a protokoll keretein.
Bevallom, nem tudok ebben a kérdésben következetes lenni.
Néha úgy gondolom, hogy legfőbb ideje lenne magunk mögött hagynunk ezt az egész második világháborút, a hozzátartozó holokausztot és Don-kanyart; merthogy régen volt, azzal segíthetnénk a legtöbbet, ha végre hagyjuk beforrni a sebeket.
Például ha zsidó hét van, akkor az végre ne a haláltáborokról, hanem irodalomról, zenéről és gasztronómiáról szóljon, a Don kanyar kapcsán meg ne beszéljünk hősökről, hanem legyünk tankönyvszerűen objektívak, és mondjuk ki: azok a katonák áldozatok volak, akiket az akkori hatalom kihajtott a vágóhídra.
Aztán amikor látom a doni túlélőknek az arcát a keresztnél, vagy éppen olvasom kollégám beszámolóját a szombathelyi holokauszt-túlélőkről, akkor elbizonytalanodom.
Hogy talán mégiscsak napirenden kell ezt tartani, merthogy az érzelmek talán jobban segítenek abban, hogy a jövőben távol tartsuk magunktól a hasonlókat.
Ebbe a körbe tartozik Szombathely 1945-ös tönkrebombázása is.
Intézzük-e el az egészet azzal, hogy mindez elkerülhető lett volna, ha Magyarország nem csatlakozik Németországhoz egy ostoba célokért és ostoba eszme alatt vívott háborúban, vagy ha az angolszászok a biztosan megnyert háború végén nem érzik úgy, hogy Európában és Japánban – ilyen-olyan okok miatt - feltétlenül le kell mészárolniuk még néhány százezer civilt?
Vagy itt is menjünk le privátba, idézzük fel a családi történeteket?
Esetemben például nagyszüleimet, akik egy Szombathelyhez közeli kis bakterházban élték meg azt azt a bizonyos március 4-ét. Anyukám életének egyik első emléke, hogy aznap a pincébe futnak, de a dédimama lassú volt, és őt a légnyomás „segítette le” a lépcsőn. Aztán másnap a nagypapa bement Szombathelyre, leszállt az állomáson, és nem hitt a könnyes szemének, amikor látta, hogyan néz ki szeretett városa.
Nos, a szerda déli szombathelyi megemlékezések nem lépék át a protokolláris kereteket; nem tettek fel történelmi felelősséget firtató kérdéseket, és érzélmeinket is békén hagyták.
A szerkesztőségben már háromnegyed 12-kor füleltünk lelkesen, hogy meghalljuk a beígért szirénákat, de nem hallottunk semmit.
Mint később kiderült, nem bennünk volt a hiba. A hordozható szirénák ugyanis csak a Berzsenyi téren szólaltak meg.
Ilyenek voltak:
Nem hivatalos helyről úgy tudjuk, hogy az eredeti tervben klasszikus, gyomormarkoló nagyszirénák voltak, de aztán megbízhatatlannak bizonyultak, így maradt a mobil megoldás. És a sok fülelő ember városszerte, akik nem hallottak semmit.
Az egyetem D-épületénél a déli megemlékezésnél a protokoll-vendégeken kívül néhány tucat érdeklődő jelent meg, hogy szem- és fültanúja tanuja legyen fiatal színészek versmondásának (Örkény és Kosztolányi), illetve Schöpflin György történész, európai parlamenti képviselő ünnepi beszédének.
Ez utóbbi alig volt több, mint két perc. A politikus szerint a bombázásokat tekintve Szombathely a „magyar Drezda”, de sikerült az életet újraindítani, és a város visszanyerte régi mivoltát, és most él és virul.
Emlékezni kell a pusztulásra, de a múlt mellett foglalkozzunk a jövővel is – mondta.
Az események a Thölöly utcában, a Ferences-kollégium falán elhelyezett emléktábláknál folytatódtak.
Itt a visszemlékezések és a zenei műsor mellett ökomenikus szertartás folyt. A katolikus, a református és az evangélikus egyház képviselői beszédeikben elsősorban a béke fontosságára helyezték a hangsúlyt, megemlítve, hogy a világban többfelé (Ukrajna, Szíria) ma is szólnak a fegyverek.
Az esemény ideje alatt lezárták a Thököly Imre utca érintett szakaszát.
Talán felesleges volt, hiszen itt sem voltak többen, mint korábban a Berzsenyi téren, úgyhogy a megemlékezés kissé belterjesre sikeredett.
Délután még a Jáki úti temetőben és a székesegyházban is zajlottak a 70 évvel ezelőtti bombázással kapcsolatos kegyeleti megemlékezések.
Az utóbiról később külön is beszámolunk.