Szenkovits Péter újságíró blogjából: a teremtuccse.blogspot.hu-ról.
Édes, bájos, aranyos, szelíd, jóságos, emberszerető, örök Éva, mit remélsz égi, mulandó s kéregalatti létforgatagban? Mindig, mindenkor tisztán, makulátlanul andalogsz, szaladsz, robogsz, hogy végre valahára megtaláld életed Ádámját, hogy együtt haraphassatok bele a boldogság almájába. Hogy csak legalább egy picurkát falatkázhassatok belőle, önfeledten, mámorosan, szabadon. Bűntelenül, büntetlenül.
Túlságosan szép is lenne, ha ez beteljesül(het)ne evilági kirándulásotokon. Merthogy itt és most éppenséggel tortúrák sorozatát vagy(tok) kénytelen(ek) elviselni, pedig Te minden tőled telhetőt megteszel azért, hogy a mosolyodra mosoly legyen a felelet. De téged majd’ mindenki csak használ, ahogyan azt a pillanatnyi érdeke kívánja. Vannak persze kivételek, nincsenek is annyira kevesen, akik szintén mernek álmodni nagyokat, de hamar, túlontúl hamar föladják, a harmadik, negyedik, ötödik, századik kudarc után beletörődnek a sikertelenségbe, alkut kötnek rossz sorsukkal. De te nem ilyen vagy, te soha nem adod fel, csak azért sem, mert meg akarod mutatni a sorstársaidnak is: ide figyeljetek, nekem akkor is sikerülni fog, a jó életbe! Sweet Charity példát mutat: ki lehet szállni a mókuskerékből, emberhez méltó létre termettünk, tehát nekünk – értsétek már meg végre - ez igenis jussunk!
Hogy aztán mégis miért fuccsol be majd’ minden ezen a rongylabdán Évákkal és Ádámokkal…?!
Minderről is szól a Sweet Charity című „mjuzikel” (musical: mai tárgyú témákat feldolgozó énekes, táncos színmű) a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, Béres Attila organizálásában, európai ligás kvalitásokat meg-megcsillantató aktor csoporttal.
Annyi, de annyi vetülete van a produkciónak, amely minden porcikájából sugározza s a szó legnemesebb értelmében azt (is) sulykolja belénk: kérem, ezt nevezik Színháznak, de olyannak, ami személy szerint rólad szól, komám, ne tegyél úgy, mintha te kívülálló lennél, s neked nem kellene – bárhol is poroszkálsz most éppen föld(alatt)i utadon – számvetést készítened: hogyan is állnak a dolgaid? Lehetne éppenséggel csűrni-csavarni, így meg úgy exkuzálni, hogy ez csak játék, legyintgetni, kitaláció az egész, komédia énekre, táncra, csoport puccparádéra, na, jó, a végére megkeseredik a szájíz, de ez csak valami fatális tévedés lehet, velem és körülöttem minden, de minden a legnagyobb rendben, haver…
Fotó: Czika László
Valahová, bárhová (azért) jó (lenne) tartozni, igaz; aztán mindenki gondoljon azt, amit akar. Persze nem mindenáron beadni a derekat; megszállott hittérítők, zsebünket metsző, bankszámlánkat lecsapoló brigantik kíméljenek! Brrr! (Nem teszik.) De akkor is megtalál az igazi szerelem, érzem, ez az, ebben most végre biztos vagyok! És tessék: pszichopata/fanatikus őrült az illető, aki annyira megvéd magától, hogy abba – a szó szoros értelmében – belepusztulok. Agyonver. Beledöglik az emberiség.(?) S akkor eljönnek az angyalok – értem; ha nem is igazán értem, de immár következhet(ne) az itteni után a mennyei tisztaság, íme, hát megleltem (égi) hazámat…, egy újabb szín (Madách is megirigyelhetné), szint.
Prostituált az egész világ, s kokott benne minden férfi és nő (ugyebár, jó Shakespeare uram?); e tanulság szintén leszűrhető lenne (ezúttal is), és, hahó, még sem lehet okunk – figyelem: ez már más, néző(pont)i vetület! - a panaszra, sőt, de persze bánjunk csínján a szavakkal, ám ne hallgassuk el s ne legyünk restek: keressünk-kutassunk az emlékezetünkben, vajon részesültünk-e már valami hasonlóan vibráló, könnyes-nevetős, össz-gépészeti musical-adományban valaha is? Hátrébb az agarakkal, hohó, barátocskáim! – nem győzzük hangsúlyozni, de mégis: tegyük a kezünket a szívünkre, s készítsünk leltárt/számvetést! No, akkor… Ugye, hogy ez a Sweet Charity – legalább dobogós?! De inkább…! Nálam „közös befutó” a magyar Hello, Dollyval: hatvanas évek vége, Operett Színház, Psota Irénnel, Feleky Kamillal, Vámos László rendezésében.
NAGY CILI és CSAPATA: amit műveltek/művelnek; a Magyar Szókincstár (Tinta Könyvkiadó, Budapest) lélekemeléssel kapcsolatos jelentéssorozatait napestig körmölhetném, akkor sem biztos, hogy szószátyár lennék. Valamicskét csak ezúttal: klappolt minden, az is, ami első blikkre úgy tűnhetett, nem. Ott volt az idézőjel, a karikírozás, a túlzás, a csúszás, a hamisság meg minden más is, ahol annak lennie kellett. A metró úgy és akkor jött, hogy az színháztörténet! Mert metróbb a metrónál! Slussz-passz.
Ez a zenés-táncos – etc., etc., etc. – „Az ember tragédiája” csaknem minden égit és kéregalattit megpedzegetett, ami ebben a földi világban így-úgy megrenget/megrendít bennünket.
A vasi Sweet Charity felül- s elmúlhatatlan.